Röfögtem. Magzati pózban,
bal oldalamon, felhúzott térddel
feküdtem egy ágyon, és röfögtem.
A folyosón arcnélküli emberek;
ráncba zsugorodott életek,
bőr alá szorult izmok, inak,
csontok, erek, lélek-kilövésre
készülő porhüvelyek.
Betegek.
Harapjon rá arra a csőre,
utasított a doktornő,
és én ráharaptam.
Lazítson, kérte, de lazítani
sehogy sem tudtam,
csak röfögtem, mintha a világot
kellene kiöklendenem magamból,
mintha már lelkem rozsdásodó silójának
csikorgása hallatszana.
Csordult a könny, csordult a nyál,
és csordult az ablaküvegen
bágyadó szeptemberi napsugár.
Odakinn az ártatlan, mindennapi nap,
a szobában én, bennem a cső
és a tudat, hogy ez a cső éppen olyan,
mint a világ: Kiöklendezhetetlen.
A folyosóra gondoltam.
A csempére meredő tekintetekre,
és az idős asszonyra, aki egy tolókocsiban
magányosan várakozott,
akinek lába kéken lógott alá,
aki már bőrét is rég kifogyta,
és aki némán tűrte a gyilkos
folyosói huzatot, és az emberi közönyt,
ahogyan azt is, amikor odaléptem hozzá,
lehajtottam a lábtartót, és ráhelyezve lábát,
odasúgtam: Így már jobb?
Még csak el sem mosolyodott.
A szeme sem csillogott.
Az a szem opálos volt már,
mint ez az istenverte ősz,
amiről tudta jól, már az utolsó,
hogy ez lesz az utolsó ősz,
aminek kökénykéke végleg
lábára csordul.
Kihúzták a csövet a gyomromból,
és vele együtt engem egy másik világból.
A cső meg – akár egy félholtra vert kígyó –
ott vonaglott a doktornő kezében,
mint egy sértődött parazita,
akinek el kellett hagynia a gazdatestet.
Már nem röfögtem, de nem is mosolyogtam,
és az én szememben sem volt már fény,
ahogy kiléptem a rendelő ajtaján,
hogy üres tekintetek nyilaival hátamban,
utálni való ötvenév-fiatalon
térjek vissza önmagamba.
A folyosón összébb húztam gallérom
a huzat miatt, majd magam mögött hagyva
csempét, tekinteteket, tolószéket
és azt az átkozott, lenyelhetetlen csövet,
csak egyetlen gondolat maradt bennem:
Ne toljanak engem soha erre a folyosóra!
Baley Endre szerzői oldala: https://www.facebook.com/BaleyEndre
