XV.
Közönségsiker, szakmai siker
Az alkotópályán a siker bújával és örömével mindenki találkozik. Sikerből alapvetően kétfélét érdemes megkülönböztetni: a szakmait és a piacit. A kétféle kitüntetettség természete különböző, egyes jellemzőiben akár ellentétesnek is tekinthetjük. Bonyolult kérdés, amely összefügg a korhangulattal, a műfajjal, és nem utolsó sorban az alkotó alkatával.
Hogy miként?
Vannak olyan alkotók, akik egyszerűen alkalmatlanok az önreprezentációra. Megbújnak könyvtáruk szigetelt csöndjében, és dolgoznak. Lelküket nem mardossa a tehetségtelenebb pályatársak napi szereplése, díjazása, és nem csak azért, mert erős belső tartásukat nem ingatja meg a látszólagos mellőzöttség, hanem mert csakugyan magasról tesznek rá. Ők a szerzetes szerzők, akiknek a fantáziáját csakugyan kizárólag a szöveg mozgatja. Ritka az ilyen szerzet.
Aztán van a gőgösebbje, aki eljátssza a szerzetest, hiszen profiljához ez illik inkább; a tízezres és százezres példányban eladott műveket, szerzőikkel együtt finoman megmosolyogja. A tudományos konferenciákon jellemzően az ő szövegeit boncolgatják, nem a nagy példányszámban eladottakat (bár itt is akadnak kivételek). Ők azonban nem igazi szerzetesek. Sokat tépelődnek magányukban, és ha az adott évben a szakmai díjra is a magamutogató pályatársat terjesztik föl, haragra gerjednek, fellázadnak a sors, és a kuratórium ellen, de persze nem mutatják, hiszen azzal lelepleznék igazi valójukat.
Az álszerzetest nyugodtan hívhatjuk aszkétának. Ők intellektuálisan általában erősen vértezett írók. Erudíciójuk adja belső tartásuknak is egy részét. A harag elmúltával ugyanis képesek meggyőzni magukat arról, ami a szerzetes kollégáknak magától értetődő meggyőződés, tudniillik hogy a szöveg világán túl, ebben a közös valóságtérben minden elköltött energia, így a figyelem behálózására fordított is, semmi más, csak pocséklás és felesleg. Minél többet jár az ember kurátorok nyakára, minél több levéllel bombázza a pályáztatókat, egyáltalán minél több pályázatot ír meg, annál kevesebbet foglalkozik a szöveggel. Nem csupán időben marad neki kevesebb, de valami módon ilyenkor az alkotói energiája is fogyatkozik.
Ezen a ponton érdemes átkanyarodni a magamutogatókra, akik szeretik magukra fröcskölni a közfigyelmet, szeretnek zsongani a közösségi média felületein, politikai és közéleti kérdésekhez hozzászólni, a nép bölcseként feltünedezni rádióban, tévében, és akik ennek következtében sok ezer vagy tízezer olvasót tudhatnak magukénak. Ők a színészírók. Gondosan alakítják a megjelenésüket, nagy körültekintéssel választanak ruhát maguknak, frizurát és szemüvegkeretet. Sőt még az sem elképzelhetetlen, hogy íróságuk imázsa összekapcsolódik egy toldalék-profillal: valamelyikük a politika mellékhullámain tanul vízisízni, másikuk profi hobbiszakácsként jár a nagyérdemű közönség kedvében.
Velük kapcsolatban két szempontot érdemes megfontolni. Az egyik egy perdöntő kérdés: pályájuk mely pontján lettek színészírók. A másik – ez pedig összefügg az előzővel, ugyanakkor új kérdésirányokkal gazdagítja a vizsgálatot –, hogy írói termelékenységük, mind minőségi, mind pedig mennyiségi szempontból, miként változott.
Nem ritka jelenség, hogy a pályakezdőnek már a debüt-kötetében felfedez valamit a kiadó, egy kritikus, a média, vagy a közönség; vállára kapja, és orkánszerű ovációval viszi át a panteonnak valamiféle hervadékony diadalkapuján. Az ilyen pályakezdő nagy bajban van. Nincs, aki fülébe súgja, hogy becsapták. Ha pedig valaki mégis erre vetemedne, az ünnepelt elsőkötetes joggal vádolhatná meg jóakaróját kicsinyes rosszakarattal. A fejlámpa fénykörébe helyezni valakit – komoly felelősség, és általában a kiadót terheli. Tapasztaltabb kiadóvezetők pontosan tudják, milyen illékony a közfigyelem, és hogy a hirtelen fellobbanó olvasói rajongás általában efemer jelenség. Évente akadnak újabb és újabb fiatal tehetségek, akiket felkap egy erős széllökés, kiröpíti őket a sztratoszférába, hogy aztán örökre eltűnjenek. Írói pályát csak felépíteni lehet. A külső impulzusoknak az okosabbja ellenáll. Már csak azért is, mert az ünnepet mindig a szürke mélabú követi, majd pedig a kőkemény elvárások. A frissen debütált szerző kapkodja a fejét; hirtelen azt sem tudja, hogy sikerült összehoznia az első kötetét, nemhogy újat írjon! Minthogy azonban publikációs lehetőségek nyílnak meg előtte, tévé– és rádióműsorok kecsegtetik az örökélet varázsával, muszáj lesz összefabrikálnia a második kötethez szükséges anyagot. Ötlete nincs. Alkotói energiáit még nem tanulta meg kumulálni, így a második kötet szórványszövegei az első kötet jól–rosszabbul sikerült munkáinak lesznek gyönge utánlövései. Aztán megjelenik ez a kötet is. A szerző lélegeztetőgépre kerül. Energiáinak legvégső határáig jutott. A második kötetet már semmilyen dicsfény nem övezi, senkit sem érdekel. A piac kiszipolyozta magának a szerzőt, csinált az első kötetéből egy pár percnyi médiamutatványt.
A színészírók között van egy másik típus is, aki nem az első, hanem a sokadik kötete után ízleli meg a tömegek szeretetét. Ennek lehet az egyik oka, hogy túl sokáig kényszerült mellőzöttségben dolgozni, mialatt elfogyott minden önhite és önbecsülése. Rájön, hogy bizonyos fortéllyal ügyesen tudja hadrendbe állítani a közfigyelmet. Újabban tévénél dolgozó kollégáival sörözik, Facebook-oldalán magánéletének részleteibe enged betekintést, végül megszólal közéleti ügyekben. Egy nap arra ébred, hogy a rádióban a rák ellenszeréről fejti ki sommás véleményét.
A legfőbb kérdés ilyenkor, hogy soron következő munkáinak minőségében lehet-e romlást megfigyelni.
Nos, a tapasztalatom az, hogy általában lehet. Talán nem is megfejthetetlen a fenomén: ha a szerző megérezte a közszeretetet, akkor megnyílik közte és az olvasók között egy kommunikációs csatorna, amelyben a közlés már nem csupán egyirányú. Az olvasók, vagy inkább rajongók ugyanis jelezni fogják a tetszésüket, így implicit az elvárásukat is. Az író pedig nem szeretne kikeveredni a szeretetnek ebből a párafelhőjéből, ezért óhatatlanul is a levegőben megszimatolt olvasói elvárásoknak fog utánaeredni. Nem kell irodalomelmélettel foglalkozni, hogy rájöjjünk: az olvasói elvárások túlzott figyelembevétele elgravitálja a művet a lektűr irányába.
Ismerek olyan idősebb pályatársat, aki billeg a szépíró és a lektűríró szerephatárán. Munkái, ezt hunyt szemmel is kimerem jelenteni, halála után nem fogják az olvasók kegyeit keresni. A lektűríró ugyanis személyével kíséri munkáit, és kovácsol nekik közfigyelmet. A személye nélkül a kötetek rendre érdektelenné válnak. Ezért hívom őket színészíróknak.
Az ilyen, ha pályája végéhez közeledik, vagy az új szlogenszerzőre bukkant nagyérdemű hirtelen ledobja válláról, nagyon pipa lesz. Duzzog. Utálkozik. Haragot forral magában, ujjal mutogat a kitartóbb kollégákra, rágalmakat szór a fejükre, átkozódik, és nem ritkán elhagyja a pályát.
Ezzel együtt is nehéz nem tekintetbe venni őket. Állandó szereplésük elmossa a józanság határait. Az irodalmi szereplések és szerepeltetések kérdése azon múlik, hogy a kuratóriumokban ülő döntnökök, a félművelt rendezvényszervező kisiparosok, a kultúrát pávatollként kalapjukra illesztő hírportálok illetékesei, a tévé– és rádióműsor–szerkesztők fülében mely nevek csengenek nap, mint nap. A rendezvényszervező azt a bohócot fogja elhívni a vidéki táncdalfesztivál előtti költészeti estre, akit tegnap a tévében látott, és viszont. Sajnos azonban a kuratóriumokban ülő, gyakran szakmai szempontból csak korlátozottan kompetens ítészek döntéseit is megvariálja a látszat. Ők ugyan azt hiszik, hogy szakmai kérdésekben tévedhetetlenek (ki ne hinné!), és meg tudják különböztetni a gagyit az értékestől, ám a határvidéken mozgolódó félkvalitás kérdésében mégsem annyira megbízhatóak a műszereik. Márpedig a színészírók tipikusan a határvidék esetei. Az ócska ponyvát elválasztani az irodalomtól nem nehéz. Bárki játszva megteszi. Ám a nagyrangú író munkalapjait különválasztani a nagyhangú író közkívánalomra született, „gondolatébresztő” iparművészetétől már nehezebb mutatvány, és kifinomult tudás szükséges hozzá. Így tehát nem ritkán az ilyen–olyan hírű irodalmi díjak listájára is becsusszannak műveikkel.
A színészírók mutatványa azért is kártékony (noha általában az irodalom népszerűsítésének propagandájával keresik kétirányú legitimációjukat), mert félművelt olvasókkal hiteti el, hogy végre megtalálták az „igaz szerzőt”, aki nem bikkfanyelven ír mindenféle ákombákomot, hanem őhozzájuk szól, mint korához Petőfi Sándor. Korompai Kázmér végre elhozta nekik, irodalomtanároknak és művelt vegyészmérnököknek is a kortárs irodalmat!
Ne értsen félre senki. Nem csúfolódni akarok. Az irodalom elvben mindenkié. De a gyakorlatban sajnos nem az. Erről pedig soha nem az irodalom tehet, hanem az, aki nem tudja, vagy nem hajlandó elolvasni (ami ez esetben nem a betűk és szavak összeolvasását jelenti). Mondatnám, hogy az volna a Kánaán, ha végre minden középiskolai tanár legbensőbb játéka, szabad óráinak legfőbb elköltése volna a kortárs szépirodalom, de ez sajnos, legalábbis egyelőre, nincs így. És ha Korompai Kázmér azt mondja, hogy márpedig az ő Csőre töltött gránátalma című novelláskötete immáron mindenki számára hozzáférhetővé teszi a kortárs magyar irodalmat, akkor ne legyen kétségünk: hazudik.
Gerőcs Péter regény és esszéíró,1985-ben született Budapesten. Eddig 7 kötete jelent meg.
Gerőcs Péter írói oldala: https://www.facebook.com/gerocspeter