Még egy sor. Még egy szó. Megtorpanok, pedig a lendületem idáig csak gyorsult töretlen. Az utolsó szó az, amin gondolkodnom kell. Nem jó az „átléptek”. Amikor boldogan elsétálnak, akkor ők is tele vannak energiával, mint én a novella végére. Legyen inkább „könnyedén átemelte Zsuzsát”, és akkor abban a mozdulatban benne van az egész. Megnyugszom, béke tölt el. Kész, vége. Mellettem a hamutartóban majdnem teljesen leégett a cigaretta. Vékony füstje ferdén száll kifelé a nyitott teraszajtón, nagyot nyújtózva lépek ki utána. Életem novellája készült most el, ez volt a harmadik átirat. Elégedetten szívok még egy utolsó slukkot. Felparázslik a vége, hallani a finom sercenést. Benntartom a füstöt, aztán elnyomom a csikket a korláton. Kifújom, a világ legelégedettebb mosolyával. Végig pásztázom a teraszról a nyaraló kertjét, a végében a fasort, majd visszanézek az íróasztalra. A novella utolsó lapját, amikor kész lettem vele, automatikusan kifűztem az írógépből, a többi lap mögé igazítottam. Az egész paksamétát felvéve kettőt kocogtattam vele a lakkozott tölgyön. Mindig kettőt kocogtatok. Aztán a kész művet az asztal sarkára teszem. Ennyi a rituálé, illetve az, hogy sokszor megnézem messzebbről is a papírokat. Egyedi, luxus minőséget használok a végső verzióhoz. A felső lapon felül a nevem, alatta a cím, majd az első bekezdés. Ha kicsit oldalról lesem, lámpafényben, akkor csillog az írógép matt tintája a merített papíron. A sorok szövevényes sötétje rendezett árkokban fut a vajszín alapon. Gyönyörű, ilyenkor még szűz. Az enyém.
Még nem volt késő, elugrottam a furgonnal a faluba. A posta előtti téren fülkéből hívtam Karlt. Elújságoltam neki, tudom tartani a határidőt. Azért nem hagytam sokáig élcelődni ezen, beleszörcsögtem és krákogtam a kagylóba, majd lenyomtam a villát. Ötféle hálózati hibát és vonalszakadást, illetve szétkapcsolást tudok imitálni. A Vén Kecskében épp Simon, a pék születésnapját ünnepelték, már emelkedett volt a hangulat. Csak beslisszoltam a pulthoz, kértem egy dupla konyakot. Marie mielőtt kitöltötte volna, a kötényével áttörölte a poharat, önkéntelen mozdulat volt, én imádtam! Ha elmaradt volna, lehet, még rá is szólok. Így csak biccentettem, felírta a többihez. A felét felhajtottam egyszerre, forrósága szétáradt. Éreztem, hogy most már lassíthatok. Tényleg vége. Mégis, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság maradt hátra. Nem találtam az okát. Nem volt maradásom, gyorsan csúszott a maradék. Vissza kell mennem a házba, mielőbb, ez járt a fejemben.
Már a kanyarból látszott, hogy áll valaki a teraszon. Farolva fékeztem, nem meglepő, egyedül élek. Az idegen egykedvűen bagózott, valamit kémlelt a távolban, rám sem hederített, pedig felkiabáltam futás közben. A bejárati ajtó zárva, ahogy hagytam. Talán hátul jött be, a kamra felől. A nappaliban felkaptam egy piszkavasat a kandalló mellől, kettesével vettem a lépcsőket az emeletre. A szobaajtó nyitva, a belső világítás ég, belépek. Az idegen egy hozzám hasonló korú pasas, de sokkal vékonyabb és szőrösebb. Ahogy a cigarettát tartja, látszik, ujjainak felső részére bozontos pamacsok nőttek. Egyébiránt karvalyszerű az egész ember. Nem túl izmos, nem lesz nehéz ellenfél. Most jövök rá, hogy némán bámuljuk egymást, ő kicsit meglepett, én feldúlt, harcra kész vagyok.
– Ki maga és mit keres itt?
– Érdekes, én is pont ugyanezt akartam kérdezni!
– Ne szórakozzon, mert csúnyán elverem, mielőtt átadom a rendőrségnek!
– Micsoda? Ki akar rabolni?
Ezzel teljesen összezavart. Talán debil vagy őrült? Nem látszik veszélyesnek, sőt, a tettenéréshez képest igen nyugodt. Elbizonytalanodtam. És, mi az, hogy kirabolni? Igaz, nem tartok itthon készpénzt, pár antik kötet a legnagyobb érték a lenti könyvtárszobában. Hirtelen eszembe jut a novella. Életem legjobb novellája. Már nincs az asztal sarkára rendezve, ahogy hagytam, hanem az írógép előtt hever, szétzilálva. Lassan megkerülöm az asztalt, a férfi a másik irányba hátrál. Közelebb lépek, féltem a lapokat. Ahogy nyúlok feléjük, megakad a kezem a levegőben.
A legfelső lapon, a tetején ott van a név, de nem az én nevem! Alatta a cím, és a szöveg ugyanaz. Az én szövegem. De ki az az Albert Kopp? Önkéntelenül is kimondom hangosan a kérdést. A férfi velem szemben kissé kihúzza magát.
– Én vagyok Albert Kopp!
– Hogyan?
– Igen, AZ az Albert Kopp, mit csodálkozik. Író vagyok. Mindenki ismeri a nevemet a tavalyi díj óta.
– Sohasem hallottam róla!
– Akkor miért támadt rám? Mit akar tőlem?
– De hát maga tört be hozzám, ember! És… és… miért írta át az első lapot? Ez itt az én novellám!
Albert Kopp – vagy akárki is valójában – az utolsó mondatra még egyet lépett hátra, majd, mint aki hirtelen mindent megértett, megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Teátrálisan a homlokára csapott, és azonnal kaján vigyorgásba kezdett. Véglegesen összezavarodva eresztettem le a vasat. A konyak jótékony hatása rég elpárolgott belőlem. Semmi másra sem vágytam, mint valami értelmes, logikus magyarázatra. Albert Koppon látszott, hogy ezt meg fogja adni, és az nem neki fog fájni. Ezért a gúnyos, már-már megkönnyebbült vigyor. Majomszerű kezével olcsó öngyújtót halászott elő, komótosan rágyújtott, a láng felett nézett át felém. Egy jeges, kellemetlen érzés kezdett felkúszni a gerincemen.
– Szegény fiatalember, rossz hírem van. Magának nincs szerencséje, ejtették. Egész pontosan, ez ejtette itt! – Mutatóujjának sárgás körme rákoppintott a lapokra. Kétszer. – Hogy egészen pontos legyek, a novellája más írót választott magának. Ez lennék én, Albert Kopp! Bizonyára megérti, egy igen kiváló írásnak sem mindegy, milyen az írója! A gazdája, aki aztán körbe turnézza vele az irodalmi berkeket. Aki átveszi aztán az érte járó magas kitüntetéseket. A jó írásnak lelke, sőt istene van! Vagy ördöge, nézőpont kérdése. Plagiariusról hallott már? Segítek: ókori Róma! Majd nézzen utána a lexikonokban, ha érdekli. A rossz hír pedig az, hogy a dolgok állását tekintve, úgy látom, ez a remekmű itt megidézett engem. Tehát, maga el fog tűnni az irodalomtörténetből nyomtalanul. Mintha sosem lett volna. – Itt a vigyor már egészen sátáni vicsorgásba ment át. Dermedten bámultam, annyira hihetetlen volt az egész. – Van esetleg valami utolsó mondata? Valami jó végszava? De, ha kérhetném, ne az legyen, mint itt! Borzalmas klisé az, hogy „könnyedén átemelte Erikát”! Át kellett írnom! Ne bámuljon ilyen bambán. Mégse legyen minden eredeti, nem igaz? – A piszkavas rövid, éles suhogással szelte át a levegőt, és egyenesen Albert Kopp koponyájába állt bele, némi reccsenéssel vegyest. Látni lehetett az agytekervényeit. Nem halt meg rögtön, előbb megtántorodott, és féltérdre esett. Újra le akartam sújtani. Mozdulatomat túl hangos dörrenés akasztotta meg. Albert Kopp olcsó öngyújtója mellett a zsebében mindvégig apró, fekete huszonkettest szorongathatott, abból tüzelt. Fura, kifelé pörkölődött szélű lyukat hagyott a golyó a zsebén. Annál jóval nagyobbat a mellkasomban. Szerény elégtételként mégis ő távozott a világból előbb. Félig az asztalra borulva láttam még, ahogy felszívódik a neve a borítólapról. Ha nem jön a helyére senki, ez bizony ismeretlen szerző műve lesz. Kár érte, a legjobb írásom volt…
©Láng Eszter alkotása