Titkom rejtve alszik,
csak a szívem sóhajt,
ha mégis hajnalt remél,
de nem én játszom,
e játék – már nem az enyém.
(minden, és mindenki álarcot
visel, semmi találkozik
a semmivel, beteg elmék
bárgyú öntudattal, kéjesen
vigyorognak, s torz tükörben
néznek szembe önmagukkal;
keserű nyáluk csorog,
mérgezik mások örömét,
nem tehetem, de szívem
szerint átkot mondanék;
bennem sistereghet a harag,
némán tűrök, hol bomlott
aggyal áldozatra várnak,
hiszek abban, hogy a rossz
a rosszra, visszaszáll majd)
Titkom rejtve alszik,
csak a szívem sóhajt,
ha mégis hajnalt remél –,
de nem én játszom,
e játék, már nem az enyém.
©Orosz István: Sakk anamorfózis