J. A.-nak
Micsoda csapatnak lépsz az élén.
S hogy elmentél is, micsoda csapat.
Egymás csóváin átzúgó égitestek, el-
elhomálylók, s most ez, majd az a Nap.
Attól függ, melyiket olvasom,
s mint fenyves övezte, tiszta tóba,
melyikükbe bukom alá, mind mélyebb
éjében elmerülve, hogy virradóra
napverte partra lépjek, szárnyas,
ezüstös ámításban: mindegyiktek vagyok.
Halálotok csak rezdülés egy függönyön;
csakugyan éltek, halhatatlanok.
Mi az, minek utána eredtek újra
s újra, széthagyva romban életet,
miféle tűz, vérbő pokol, üdv, gyönyörűség,
honnan az ádáz szerelem, dicsvágy, képzelet?
Milyen rejtett tudása létnek, bujdosó
láz, törvények gyémánt keresztezése
ég bennetek, előtte már a születésnek?
S ugyan melyiktek hívta, várta, kérte
volna, ha tudja, mily szederjes bolt
alatt kell érte élnie? Előgörög,
akár a tank, barbár idők ítélete;
a gáza öl, és terjeng, mint a köd.
Tiéd s te vagy a nyelv. És benne szellemed.
Miből – sínekre freccsent – véred kimosnia
még nem ment senkinek. Amit most ad
neked, adhatta volna akkor a haza.
Maradsz ma is szertartó mesterem.
Érvelésem, földem, főpapom.
Élénk lehet, szél járja ünneped:
hosszú ujjú ing, te, kiszárító napon
ottfeledve, örökké lengedezz