A 62. novemberi lapszámot – öt oldalon –, Láng Eszter képzőművész, művészeti író, költő képei díszítik. Láng Eszter (Fotó: Vargha János) a debreceni egyetemen 1972-ben bölcsészdiplomát szerzett. Az 1990-es évektől kapcsolódott be a képzőművészeti életbe. Festészetet és grafikai alapokat Torok Sándortól tanult. 1997-től rendszeres résztvevője hazai és nemzetközi képzőművészeti tárlatoknak ésTovább…
Időtálló A Fiú itt van. Mintha itt lenne. Mintha bevéste volna magát a kőbe. Mintha befúrta volna magát a fába. Mintha belémosódott volna a vízbe. Mintha belébújt volna búzába, zabba, rozsba. A szögeket pedig rég megzabálta a rozsda. A fiú A dombtetőn én hittem szavának, s én voltam hajtójaTovább…
Ha azért nem megyek be a belső szobába, mert attól tartok, ott terpeszkedik unalom-Isten, aki mindig ugyanaz, ma és örökké, akivel minden perc végtelennek tűnik, alig várom hogy felpattanhassak, és végre hasznosan szorgoskodjak a világban, nos… Nos akkor akkor fognom kell egy lapátot, és szépen eldobálni az útból azt aTovább…
Egyensúlyozunk két lyukas zsebünk közt, teli polcokról pakoljuk tele kabátunk, elmarad mögöttünk, és beledűl az arany semmibe, lehet belőle, zakó, kiskabát komputereknek újabb pleisztocénben, szvetter Noénak, hogy az Ararát elé ne egyszál krómacélban érjen. Parti Nagy Lajos: Angyalstop / PIM, Digitális Irodalmi Akadémia (2019)Tovább…
Ott, a szomszédban, ott lakik az Isten. Abban a házban, az ötödiken. Valami baj lehet vele, szerintem, mert mostanság már csak ritkán üzen. Kis lábaskában kapja az ebédet, a főzelékből többnyire marad, mondják, nem örül a napi kenyérnek, a lakótársnak járó fejadag. Úgy tudni, hogy rég elutasít mindent. Valamire vár,Tovább…
Azt élem, amiből vagyok. Kiméri egymást fény és feketeség. Nem tudom, a vállamra tett kéz ugyanazé-e, aki egykor megszólított. Csak türelem. Lassan kiegészülök. Az idő rám rajzol, színez, átsatíroz; mást nem fejez ki, mindig önmagát. Tisztulni a csendig. Már készülök. Szembenézni és elrejtőzni újra. Igazságosnak lenni a múlthoz. Vadrózsa fonTovább…
Összekócolt évszakok közt elodázott életekben napszúrásos holdkórosként topogsz egy járókeretben, múltjaidból felöklendvén kásás éjszakák alól álmodatlan álmok érnek megfejtetlenül utol, Elfeledett teraszokon régi labdapattogás kardiogramjába rajzolt alvajáró hasonmás, majdnem emlékszel ki voltál, nyelveden van már neve, hínárba nyújtóz a lábad, nincs az éjnek feneke, széllapozta albumoknak vízfoltos rézkarcai ottfeledett kézfejedenTovább…
Tanár vagyok, ha érdekel, a jókedvem mégsem hagy el, mert hallgat rám az ifjúság, és szíve ép, az esze vág, s hogy mi a titkom? Sohase tiprom, sohase gyötröm, bár van, amit most kell orrára kötnöm – a titkom semmi-semmi más: a kíváncsiság! Kíváncsi rám a sok gyerek, és énnekemTovább…
Este van, sült gesztenyét eszünk Nagymamával. Együtt vágtuk meg, én Nagyapa szarvasagancsnyelű bicskájával, Nagymama a saját halnyelű késével. A gesztenye forró, égeti az ujjaimat, Nagymama azt mondja, nem szabad várni vele, akkor jó, ha olyan forró, hogy alig kapunk tőle levegőt. Ahogy eszünk, egyszer csak azt kérdezi, hogy tényleg soha,Tovább…
„Egyszer szóba hozta a tornásznőnek a nagyherceg kiváltságait.” (K. P.: Valaki feljegyzéseiből) Hogy a költő tornára jár, komédia, magyar költő ne terpesszen, legyen beteg, haljon hamar, ne gondoljon csigolyákkal, inakkal, porcokkal, tulajdon testét balzsamozza a költészet zsíros humuszával, regéljen róla, rossz, de percig se akarja, jobb legyen, ne fosszaTovább…