Hegyi beszéd az elbocsátásról
Amikor mentünk a templomi esküvőre,
a pünkösdi rózsák suttogva összebújtak,
a koszorúslány hajában margaréta nyílott.
Az oltár előtt megdagadt az ujjam, nehezen
húztad fel a gyűrűt, nekem sem ment könnyen.
Könnyelműen megfogadtuk, a sírig erőlködünk.
Fonódtunk. Pontosabban: Annak okáért elhagyja
a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik
feleségéhez, és lesznek egy testté.
Átballagott rajtunk tizenöt év, rutinná egyszerűsödtek
szeretkezéseink. A konyhában merengtünk,
a szúnyoghálót áttörték a döglegyek. Nyáron is
fűtöttünk, a cserépkályha tetején birsalma
pirult, narancshéj, hajunkba keserű illat tapadt.
Élve hagytuk a sarokban szövögető pókot,
szerencsében reménykedtünk, kiömlött a sósav,
a fertőtlenítés elmaradt. Az utolsó figyelmeztetés
jött: kialudt a légypöttyös izzó.
Szakadt harisnyatartóban jöttél haza. Attól a naptól
másként öleltél, másképp csókoltál, vastagabb rúzst
kentél szádra, körmöd is mélyebben karcolta
hátamat. Önfeledten locsoltad a parázna muskátlikat.
A kibontakozásban, a hamis szabadságban voltál érdekelt.
A háttérben tanulmányoztam az elbocsátás törvényét.
Érveltem hűtlenséged mellett, más is előgurult,
elhagyott ágyunk magánya, a felmosórongy árvasága.
Mentséget már nem találtam számodra, sem magamnak.
A paráznaság rendben van, más ok miatt mehet a hűtlen.
Mert, ha Valaki elbocsátja feleségét paráznaság okán kívül,
paráznává teszi azt; és aki elbocsátott asszonyt vesz el,
paráználkodik. Kezdhetem elölről az egészet.
Csalmatok levével
Leszúrnám a holdhalat, törhetetlen pengével
kiflit hasítok a Holdból, jobb idők jönnek,
gondolom eztán. Tyúk nyakát sose vágtam el.
Csak csendesen gyilkolj, méreggel, szelíden!
Üvegben átkos csalmatok levével, S fülhézagomba
önté e nedű Bélpoklos csöppjeit. Nőtt a
halálozási statisztika görbéje, gyerekkoromban
fogtam utoljára fehér ceruzát, a papíron nem
látszott sem vonal, sem betű.
Hatalom hatalmat követ, új holdhalak úsznak
víz alatt, vihar szuszog a város felett, odébb,
kereshetünk magunknak rejtekhelyet. A tenger
nem válogat, néhány holdhalat partra vet,
nyomban átalakulnak gyűlölt ellenséggé,
emlékeinkben élnek még diktátorok. Hol gonoszság
lapul, összezsugorodnak a házak.
Ellentmondást nem tűr a holdhal, a halottakat is
jegyzékbe veszik a defterek. S, ha soványodik
a Hold, a hatalmasság jajgat. Márpedig, Ha király
sóhajt, mindég az összes nép nyög arra jajt.
Éppoly magas
Felépítik, mit felépíthetnek, utódokat
küldenek közénk, a holdhal termékeny,
a kicsiken a tüskék befele nőnek. A Mola
tecta kéttonnás teste pusztító hatalom,
ismerjük természetét. Marcellus biztat,
legyen Szemünk’ tanúja, és szólítsa meg.
Megtennénk, ha nem félnénk, és lenne erőnk.
Trópusi tengert álmodunk zsebkendőnyi
hazánkba, az Alföld alkalmas erre. Tovább írjuk
a végtelen sorokat. Mintha némán fuvoláznánk,
vonal alá csúsznak a bunkós fejű hangjegyek.
Vízoszlop árnyékában húzzuk az időt. A hatalom
éppoly magas, mint amilyen hosszú. Rohad az
államgépezetben valami. Marcellus hangja
igazodik a kottához, Csitt! szó se több: ahol jő
már megint! Hallgat a fuvola, hallgatunk mi is.
Védjük a medúzákat, éhesek a holdhalak. A
vezérelv kiteljesedik. A hatalomról kérdez Horatio,
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod, Együtt ama szép,
harcias idommal,? Úszó fatörzsön kalapot emel
a vízi-gomba, a holdhal nem köszön vissza.