Ha veled maradok, minden tavasz
méhzsongással telne,
sátorban aludnék,
déltájt rám sandítana
a gázrezsó kelyhe.
Otthon lenne szövőszékem,
a házunk falát apró, színes
mozaikkal fedném,
óriás tölgyasztalon könyvtári könyvhegyek
– lehet, én lennék az igazgató –
éjjel sírnék, hogy
nem jött össze a gyerek
és sosem elég meleg
a takaró.
Ha veled maradok, az alakom
karcsú, a lakásom
egy szobás, de az ágyam dupla,
minden hétköznap gyötrelem,
amikor nem érhetek hozzád,
csak ha te akarod
De annál is rettentőbb a hétvége
s az ünnep, mikor a szív-tó
állóvizét felkavarod.
Aztán mégis engem választasz,
az ágyban együtt olvasunk,
és szenvedéllyel terítesz le,
akár egy vadat,
mégis minden utad után
rettegek, talán valaki
nélküled marad.
Ha veled maradok, hirtelen egy
hullám máshová emel,
nincs benne külön út,
nincs benne teher.
Figyelmed eláraszt, láthatatlan
te-bélyeget viselek,
nem csak kívül, belül is,
s már nő bennem egy gyerek.
Szabad vagyok szóban,
szabad vagyok tettben,
utazunk folyton boltig meg vissza,
vagy át egész Amerikán,
ajándék vagyok magamnak s neked,
meg a világnak is – talán.
©Kovács Emil Lajos – Szólam (Kapnikbánya)