A polcokon pokémon figurák pózolnak. A Star Wars ágynemű az ágyon heverészik. Falait számítógépes játékok, filmek plakátjai borítják. A chipses zacskók gondosan összehajtogatva, a kukába dobva. A tévében a „Ghost in the shell” anime megy. Velem chatel.
Mi csak GeeKO-nak ismerjük. Ezen a néven van fent a chat és játékszobákban. Ezen a néven blogol. Édesanyja „kisfiam”-nak nevezi. Senki nem hívja a valódi nevén. Csak néhány betű, ami a személyijén és a facebook profilján áll. De talán nem is számít. A nevek egyébként is olyan lényegtelenek. Annyit sem jelentenek, mint hogy valaki szőke vagy alacsony. Nem jelölnek tulajdonságokat, nem tudod meg belőle, mivel foglalkozik a másik. Nem tudod meg milyen ember. Csak két szó. Az egyik, amit a szüleid adnak neked, a másik, amit örököltél tőlük. De olyan hatása sincs az életedre, mint egy örökölt ingatlan vagy banki tartozás.
GeeKO édesanyjával él kettesben. Édesapját négy évvel ezelőtt halálra gázolta egy autós.
GeeKO szobájában tökéletes rend van. Nem találsz port a polcokon. Nincs mocskos kávéscsésze az asztalon. Mindent rendben tart, hisz szobája az élettere. Az ő világa. Agorafóbiás. Négy éve nem mer kimozdulni a lakásból. Szociális életét azóta kizárólag a neten éli.
Én is így ismertem meg három évvel ezelőtt. Az egyik játékszobában csapattársak, majd barátok lettünk. Soha nem találkoztunk személyesen, de beszélgetni így is tökéletesen tudunk. Sokszor gondolok arra, a régi időkben mennyivel nehezebb dolga lett volna. Amíg nem volt internet és telefon. Mihez kezdett volna szobája börtönében? Bár a régi időkben apját sem ütötte volna el egy autó.
Négy éve nem mozdult ki. A ház azóta csillog-villog. Mindig alaposan kitakarít, míg édesanyja dolgozik.
Édesanyja sokat sír miatta. A saját tehetetlensége miatt. Olykor könnyek közt felnevet, talán ő az egyetlen anya, aki nem azért aggódik, hogy a fia eljár otthonról. Persze soha sem otthon sír. Ő ki szokott mozdulni.
Négy éve már, hogy GeeKO nem hagyta el a lakást, mikor megjelenik a Pokémon GO! Gyerekkorában sokat játszott pokémonos számítógépes játékokkal. Kártyagyűjteménye is van. És megjelenik ez az új őrület, amikor valóban pokémonokra vadászhat az ember. Teljesen bepörög.
Telepíti az alkalmazást, és mint egy türelmes vadász vár, hátha a lakásukban feltűnik egy pokémon. Néhány nap múlva szerencséje van. Egy Kakuna a vécéjükön trónol. Megszerzi. Boldog.
– Hihetetlen érzés – írja nekem.
– Mesés lehet. – Azt hiszi, komolyan mondom. Nem érzi a szarkazmust. Ez a baj a chattel. Könnyen félreérthetik egymást az emberek.
Azt mondom neki, a pokémon franchise megtestesíti mindazt, amit gyűlölök. Azt mondom neki, a pokémonok a fogyasztói társadalom cukipofiba bújtatott démonai. „Szerezd meg hát mind!” Hát a nagy lófaszt. Mint egy kocsi vagy egy sörreklám. Mosóporreklám. Gyógyszerreklám. Agresszív marketingkampány. Ártatlan gyermekek megrontása…
GeeKO azt mondja, fejezzem be. Kettőspont nagy „d”.
Egy keddi napon skypolunk, mikor azt mondja, várj, van a közelben egy pokémon. Azt mondom, baszd meg.
GeeKO elindul a vadászatra. Követi a pokémon nyomait. Ajtókat nyit ki. Megpillantja a Machop-ot.
Megszerzi.
Arcán régen látott vigyor.
Édesanyja szemében örömkönnyek. Elejti a bevásárlószatyrot.
– Kisfiam, kijöttél?
GeeKO észre sem vette, az utcán van. Körbetekint. Lám, nem történt vele semmi rossz. És még egy pokémont is szerzett.
Azóta minden nap útra kel. Pokémonokra vadászik. Édesanyja öröme leírhatatlan. Csak azt hajtogatja, végre, végre. Mintha egy Végre nevű pokémon lenne.
Végre találkozunk személyesen is. Persze láttam már róla képeket, és skypon is beszéltünk, de élőben minden ember más. GeeKO kifejezetten jóképű srác. Simán hajthatná a csajokat. Eddig nem tehette szobájába zárva, most meg a csajok helyett inkább a pokémonokat kergeti. Nem számít. Örülök, hogy végre kimozdult.
Oké, gyűlölöm ezt az egész franchise-t, de tény, pszichológusok is bebizonyították, hogy a Pokémon GO! segíthet szorongásos és depressziós embereknek. Ő rá az élő példa.
– Gyere velem. Keressünk együtt pokémonokat – mondja. Azt mondom, a nagy lófaszt. Attól, hogy örülök a barátomnak, nem kattantam meg.
GeeKO egyre több pokémont szerez. Egyre messzebb kalandozik szobájától. Boldog.
Egyik nap megpillant egy Abrát. A nyomába ered. Szinte már fut. Szíve hevesebben kezd verni. Szíve már az ütközés pillanatában leáll. Arca éppen az autó szélvédőjébe csapódik. De ő ebből már semmit sem érez.
Az Abra rezzenéstelenül áll az úttest közepén. Ez a hülyegyerek már biztos nem kapja el.
A vodkalöketek sorra tűnnek el. Mind bennem végzi. Mintha egy piapisztollyal lövöldözném a gyomromba. Még most sem fogom fel, meghalt a barátom.
Persze nevethetsz rajtam. Hisz alig találkoztunk. Barátságunk egésze szinte csak virtuálisan valósult meg. De hadd kérdezzek valamit. Te hány régi barátoddal beszéltél az utóbbi időben? Akikkel régen minden napot együtt töltöttetek. A középiskolás barátaidról tudod, mit csinálnak manapság? Hány gyerekük van? Persze tudod, mert láttad a képeket facebookon. Lájkoltad is. De egy kurva szót sem beszéltél velük. Te hány emberrel beszélsz a facebookon, akivel még nem találkoztál, még is jól megértitek egymást?
A páratlan vodkákat a gyászra iszom. A párosakat a lelkiismeretfurdalás ellen. Ha vele mentem volna ezeket a vackokat vadászni, figyelmeztethettem volna. Akkor talán nem halt volna meg.
A tévében egy prédikátor azt kérdezi: – Hiszel a feltámadásban?
Két tag jön be a kocsmába. Az egyikük kezében telefon. Látom a delejezett tekintetükön, pokémonért jöttek. Lemászok a bárszékről. Odatámolygok hozzájuk. Kikapom a fickó kezéből a telefont. Tántorogva próbálom kitörölni az alkalmazást belőle.
– Te mi a faszt csinálsz? – kérdezi. – Add vissza a kurva telefonomat.
– Lehetnél egy kicsit hálásabb – mondom. – Talán az életedet mentem meg.
Hálából oldalba vág. Az arcomba. Nem hagyom magam, de csak egy kocka vagyok. Bucira verik a fejemet. A monoklik holnapra kör alakúak lesznek.
GeeKO első posztja halála után három nappal jelenik meg a facebookon. Azt mutatja éppen „A függetlenség napja – Feltámadás”-t nézi. Azt kommenteli, elég béna film. Egyik ismerőse azt reagálja rá, szerinte annyira nem rossz. Nosztalgikus. GeeKO lájkolja a hozzászólást. Azt válaszolja, van benne valami.
Édesanyját rá néhány napra felhívja unokatestvére. Azt kérdezi tőle, mi újság? Zokogva mondja neki, meghalt a kisfia.
– Ilyennel ne viccelj már. Tegnap is láttam, hogy megosztott egy hivatkozást a facebookon. Neki is kezdtem utána a könyvnek, amit ajánlott. Stephen Kingtől az „Állattemető”.
GeeKO édesanyja elejti a telefont. A számítógéphez rohan. Belép a facebookba. Megnézi kisfia adatlapját. Halála óta több megosztás is szerepel rajta. A chat ablak azt mutatja, elérhető.
Reszkető kézzel kattint rá. Gépelni kezd.
– Kisfiam?
– Igen, anya?
A zokogás hisztérikusan tör elő belőle.
– Te élsz? – gépeli.
– „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
Ismered azt a néhány pillanatot az alvás után, a felébredés előtt? Mikor már nyitva van a szemed, de még nem tértél észhez teljesen. Mikor álmodból kilépve a valóság még nem lép a nyakadra. Mikor még minden rendben van. Aztán felébredsz teljesen. Rájössz, a barátod halott és előző éjszaka szarrá vert két 12. szintű pokémon mester.
Forog velem a szoba. Másnapos vagyok. Az ágyon heverek. Valamiért folyamatosan a prédikátor arca van előttem, ahogy azt kérdezi, hiszel a feltámadásban?
Meghalt a barátom. A barátom, akivel évekig csak virtuálisan tartottuk a kapcsolatot. A barátom, akit négy évig senki sem látott az anyján kívül, mert nem mert kimozdulni a lakásukból. A barátom, akivel szinte csak a facebookon tartottam a kapcsolatot. Vagy egy Half-Life partin védtük egymást egy játékszobában. Egy virtuális csatamezőn. A barátom, aki szinte csak az éterben létezett.
Hiszel a feltámadásban?
Kipattan a szemem. Kiugrok az ágyból. Egy őrült ötlet kezd megfogalmazódni bennem.
A laptophoz rohanok. Magamba erőszakolok egy pohár gyógysört. Feltöröm GeeKO fiókjait. Kávét döntök magamba. Cigire gyújtok. Egy vírust szabadítok GeeKO minden internetes elérhetőségére.
Van, aki azt mondja az emberiség is egy vírus. Én csak egy embert akarok újra létrehozni.
A vírus elkezdi letölteni GeeKO minden virtuális megmozdulását. A felkeresett oldalakat, a hozzászólásokat. A chates beszélgetéseket.
Készítek egy algoritmust, ami az ebből leszűrt információkat hasznosítani tudja. Feltérképezi az érdeklődési köröket. Beméri a napi aktivitás gyakoriságát, legaktívabb időszakait. Statisztikát készít a leggyakoribb és legvalószínűbb válaszokból.
Ha azt hiszed, ilyen nem lehetséges, akkor hadd kérdezzek valamit.
Belegondoltál már abba, ez nap, mint nap veled is megtörténik. A levelező fiókod felméri az általad látogatott oldalakat, és levélben ajánl neked hasonlóakat. Elgondolkoztál már rajta, hogy ezek szerint minden egyes felkeresett oldaladnak nyoma van, és azt hozzád kötik.
Találkoztál már azzal a funkcióval, hogy a fiókod válaszolhat a levelekre helyetted?
Tudtad, hogy már tesztverzióban létezik olyan program, ami chatben is képes ezt még összetettebben megtenni?
Két napon és két éjszakán át dolgozom. A szobámban a kávé illata és a cigi szaga vívja poros pokémon párbaját.
A tévében a „Ghost in the shell – Stand Alone Complex” megy már órák óta.
Ha most őrültnek gondolsz, hát tedd. Leszarom. De hadd kérdezzek valamit.
Hányan élik életük jelentős részét közösségi oldalakon? Hányuknak van egy virtuális élete a valós mellett. Hányan mutatják magukat másnak az interneten, mint akik a valóságban.
Te hány órát töltesz egy nap a gép előtt?
Hiszel a feltámadásban?
Én feltámasztom a barátomat.
Ez nem mágia. Színtiszta tudomány. Bár daemon tools-t használok.
A virtuális meghajtót elnevezem GeeKO-nak.
Elindítom a programot.
A többség észre sem veszi majd a különbséget. Soha nem találkoztak GeeKO-val. Ahogy én sem. Amíg a pokémonok ki nem hozták az utcára, és el nem vitte egy autó.
Észre sem fogják venni a különbséget, amíg interneten elérhető lesz, hiába jár teste már három napja az örök pokémon vadászmezőkön.
A sorozatokban, filmekben, képregényekben mindig azt mondják a feltámasztásnak ára van. De ez az élet. Ez nem mágia. Tudomány.
Ráírok GeeKO-ra chaten. Azt kérdezem, hogy vagy, haver?
Azt mondja: – Jól. Anya mindjárt elmegy dolgozni, utána kitakarítok. Aztán játszhatnánk egy kis Half-Life-ot.
GeeKO édesanyja napok óta nem aludt. Folyamatosan kisfiával chatel. A kimerültségtől remegve gépeli a szavakat.
Tudomást sem vesz gyomráról, ami már összeszűkült az éhségtől.
A szobában mindenfelé kibelezett pokémon plüssök hevernek.
Szétszabdalt pokémon kártyák.
Összetört pokémon relikviák.
Az egyik legnagyobb állatvédő szervezet szerint a pokémonok elfogása állatkínzásnak minősül. Valószínűleg GeeKO édesanyját rácsok mögé zárnák egy életre, ha ezt meglátnák.
Feketéllő foltokkal a szeme alatt issza a kávét feketén. Egy pillanatra sem áll le. Ha kisfia válaszol, azonnal ír neki. Folyton attól retteg, ha nem válaszol, GeeKO eltűnik.
És GeeKO édesanyja nem mer kimenni a lakásból. És fél azt mondani neki: „Kisfiam MENJ!”