„Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten…?”
(Szép Ernő)
Gonosz gyermek az élet,
eléd áll, és némán néz rád.
Apa, mondja az élet,
emelnéd föl, de odébbáll.
Csak jön-megy, sose nyugszik,
átoson, át a városon.
Aludnál, s melléd bújik:
árnyékot vet az ágyadon.
Könnyű karddal kezében
talál rád egyszer az élet.
Forog szíved szívében –
leöl, de előbb kiéget.
Poharat tart elébed:
kegyetlen vegyszer az élet.
Aztán ő isz meg téged,
megnő tőle összes éjed.
Súgják angyalok, érted
születik újra az élet.
Magmáját ha eléred,
kacag, s eléget az élet.
Gyanús anyag az élet,
gyűlik húsban, csontban, érben.
Éhes örvény az élet,
felhabzik mélyen a vérben.
Fölissza mind a véred.
Szomját oltja, s rád néz lassan.
Barátodnak ha véled,
legyint, s szétfut a magasban.
Hiába nézed egyre,
nem tudod, mi az az élet.
Hiába méred egyre:
mindig mást mutat a mérleg.
De lesz mikor közel hajol hozzád az élet az élet
Leméri a léha lélek hosszát az élet az élet
Kézen fog s halálodhoz elvezet az élet az élet
Hazatérsz mint ki egyszer elveszett az élet az élet
S bár visszafogad az anya öle az élet az élet
Az ember szíve elvásik tőled élet édes élet – –
Tomaji Attila szerzői oldala: https://www.facebook.com/tomaji.attila
©Novák Netti Vivien: Lélek-emelő