On:
In: Szépirodalom, Vers

Türelem Azt élem, amiből vagyok. Kiméri egymást fény és feketeség. Nem tudom, a vállamra tett kéz ugyanazé-e, aki egykor megszólított. Csak türelem. Lassan kiegészülök. Az idő rám rajzol, színez, átsatíroz; mást nem fejez ki, mindig önmagát. Tisztulni a csendig. Már készülök. Szembenézni és elrejtőzni újra. Igazságosnak lenni a múlthoz. VadrózsaTovább…

On:
In: Szépirodalom, Vers

kék virág nyílik e síron szára kőlap fölé hajlik a gyönge ágon hajnalka himbál halvány pora elhull időtlen szélcsend percegi a mérhetetlen távolság lassan szürkülő pollenét zene nem szól táncot nem rop még gondolatban sem senki illetlen lenne – ki tudja kié e sír ki fekszik itt lehetnék én isTovább…

On:
In: Szépirodalom, Vers

Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt és naponta benyit valaki, aki felemel. Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből, és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen, hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén: láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán. Új szavakatTovább…

On:
In: Szépirodalom, Vers

Napraforgó nyílik mindenütt. Ahogy nézed, én is látom újra, tükör által, a még vágyott világot, és amíg bírom, viszem magammal, akárhova űz is majd az angyal. * Éjszaka kivégzésemre vártam. Szólítottak, papírokat lapoztak, a közelben még egy ajtó csapódott, s én tébolyult, sürgető rémületben tipródtam ott: ha úgyis, hát miTovább…