hevében

legördül egy ficánkoló izzadtságcsepp bőröm gyűrött redői közé már rég nem vagyok ideges jegyzem magam párhuzamosok metszéspontján kőtáblányi önarcképeim igei mosolyban ömlenek szét már nem vagyok ideges csak futó paranoid mosoly-villanások idézik a gyomorrángásos napokat gesztikuláljuk szét ezt az eluralkodott jelenkori kulturkampf-légkört persze, túl szép lenne kutyaként körbe jelölöm aTovább…