Sarjad a fű, selyme éles kaszára vágyik.
Harsog a zöld, éled a föld.
Érzi a kasza a vágyakozást,
csendül a rozsda alatt a fém.
Szögre akasztott száll le a falról.
Sóhajos ébredés mocorog a csűrben.
Ki a szabadba, ragyog a nap!
Éled a kaszakő, örömmel ugrik.
Csendül az él is, fényesedik.
Jönnek és jönnek, egyre gyülekszik
az udvaron a sok fémlegény.
Ott a rét, nosza, vágjuk a rendet,
szól a hetes alakú.
És indul a nász, szól a kaszanóta,
szűzi fűtenger hever letarolva.
Boldog az ének,
mámoros dallal tombol a nász.
Este van immár, szikrázik a fém is,
lángparipásan fénylik a Hold,
muzsikás patak csörgedezik.
Zajlik a násztánc esti zenére.
Hejhó, kaszatársak, közeleg a nyár.
Hó hej, zabolázzad a lázad,
az éles suhogástól megremeg a föld.
Eljön az éjfél, egyre vadabbul
táncol a rét, az udvar, az éj.
Nézi az ördög a pokol kapujából,
ott áll magában, egyes egyedül,
vágyik a táncos mulatók közé.
Veszi a pöttyös ingét magára,
húzza az ünnepi piros bugyogót,
elvegyül ő is nagy mulatásba.
Ropja már a vad kaszatáncot,
Mondja a hejhó-t,
megzabolázni nincsen erő.
Lassan veszi észre a hajnali táncban
az ördögöt egy mulató.
Nosza, nekitámad a betolakodónak:
Hagyd el az udvaromat!
És már jön a többi: Hejhó, coki innét,
selyem füvünket mért taposod?
Mért a miénk kell Belzebub öccse?
Támad a násznép, menekül a sátán.
Hejhó! Ez mi hazánk itt,
Élj gonosz lent a pokol fenekén.
Eljön a hajnal, csillan a napfény,
néma az udvar, alszik a táj.
Ördög nyoma sincs már,
a sok kasza szögre talál.