Első találkozásom Pilinszkyvel
Szekér Endre, a kecskeméti Forrás szerkesztője volt középiskolában (KJG) a magyartanárom. Remek humorú és igen nagytudású ember, kiváló tanár volt, bennünket, a 15 éves csikókat napok alatt az ujja köré csavart – engem legalább is biztosan, egy életre. Nem volt nehéz dolga, mert általános iskolai magyartanárom és osztályfőnököm, Erzsi néni biztos kézzel és arany szívvel már megalapozta irodalmi vonzalmaimat. Szekér tanár úr órái élményszámba mentek, már elsőben is, azonnal, észre sem vettük, hogy bármi kötelező lett volna, izgalmas, érdekfeszítő volt hallgatni őt és beszélgetni vele. Egy nap egy könyvvel a hóna alatt jött be, arca ragyogott, szinte előkészítés nélkül, azonnal belekezdett a felolvasásba, mondván, sikerült megszereznie ezt a frissen megjelent könyvet, most hozták neki a boltból, a város csak 10 példányt kapott, az egyik az övé lett, így néhány órán belül mi megbabonázva hallgattuk Pilinszky János verseit a Nagyvárosi ikonokból. A tanár úr láthatólag meghatottan és megilletődötten olvasta fel a kötet legtöbb versét, az Introituszt, az Utószót, a Nagyvárosi ikonokat. Én addig csak a Francia fogolyt ismertem tőle, mást nem, és nem is tudtam róla semmit. Közben kaptunk magyarázatot is, kiegészítést az értelmezéshez – utólag visszagondolva nem volt könnyű dolga, mert a kötet verseinek megértéshez történelmi, teológiai ismeretek is szükségesek voltak (egyebeket nem is említve) – ez pedig nem volt jelen a hetvenes évek elején a 15 éves kamaszok horizontján… Az bizonyos: annak az órának rám katartikus hatása volt, és az ott támadt érzés Pilinszky Jánossal kapcsolatban azóta is él bennem.
*
Pilinszky János: Amiként kezdtem
Elmondja a költő
https://www.youtube.com/watch?v=vqAx8JAy13k…
Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.
*
Az itt közölt ötsoros a Szálkák c. kötetből való, ami a Nagyvárosi ikonok után egy jó évvel jelent meg. Mondanom sem kell, hogy én is rohantam a könyvesboltba, megszerezni a kötetet, persze, hogy nem sikerült, mire délután odaértem, híre-hamva sem volt… de aztán sikerült valahogy hozzájutnom – az akkori kultúrpolitika nem kedvezett Pilinszkynek, csak épp, hogy eltűrte. Nemsoká nagy örömmel fedeztem föl írásait és verseit az Új Emberben és a Vigiliában. Évek alatt minden kötetét sikerült megszerezni.
A kezdeti lángolást Pilinszky iránt nem is igen tudtam megmagyarázni magamnak: visszagondolva most azt hiszem csak körvonalaiban és egyes vonatkozásaiban értettem őt, csak az az érzés, amit maga után hagyott bennem, volt hatalmas és rendkívül közeli, intim egyszerre – s ezt addig egyetlen költővel kapcsolatban sem éreztem. Pilinszky olvasása nálam, az ateista környezetben nevelkedett fiúnál egybe esett az istenhitem kialakulásával és minden bizonnyal alakította is azt. Költészet és létérzés remek kettősét fedeztem föl nála és némiképp ismertem is magamra benne.
Pilinszky költészete iránti érzéseim azóta is élőek és arra késztetnek, hogy újból és újból olvassam őt. És persze, nemcsak verseit, hanem mindent, amit írt.
Kevés ilyen ennyire kompakt és homogén költői életmű van a magyar és világirodalomban. Későbbi tájékozódásom során hozzá fogható költőt keveset találtam, de talán nem követek el nagy hibát, ha megemlítem őket: Rilke, Celan és Kavafisz.
Most ezt az ötsorost azért választottam a 100. évfordulóra az én tisztelgésemül és megemlékezésemül, mert teljességgel egybe esik azzal (bár bort már alig iszom), amit ma saját magammal kapcsolatban érzek.
A katarzis több, mint ötven évvel az első találkozás után is elönt, ha őt olvasom, vagy hallgatom.