ami maradt
eljár az utca végéig kerekes székébe kapaszkodva
ott mindig balra néz majd jobbra fordítja fejét
mintha még autót vezetne és legfontosabb a biztonsága lenne
a kitáruló égen a felhők színe sodródásuk halk nesze
mit autók kerekeinek surlódása kelt
karnyújtásnyira tőle
a puszta
az a naiv hit
az a görcsös igyekezet
hogy a sápadt kirepedezett
fehér sóvirágokkal borított
üres látóhatáron túl
van út mi hazáig vezet
lábam előtt itt-ott zöldülő remény
homokba rejtett kavicshorzsolás
végtelen szülte délibáb remeg a Nap tenyerén
boszorkány kóchaját görgetve röpíti a szél
rőt színű fű között apró gyíkmoccanás zörög
s lila bogáncs emeli szépséges fejét
félni
félni attól mi nincs
félni amitől lehet
bármitől
még valahol az éterben
kering de
szárnyainak árnyékával
már beborít
suttogása élesen hallik
alakja tompa mint a
zuhanni kész kő
váratlanul
hiába mondod
ennek semmi
értelme nincs
és esélye a nullához
közelít
©Novák Netti Vivien: Álarc fricskák