A tél december elején hóförgeteggel érkezett. A növényeim szinte hallhatóan dideregtek az erkélyen, a nehéz virágládákat derékfájósan húzgáltam be a fűtött szobába. Lassan teltek a napok.
A macska néha lemerészkedett a meleg radiátorról, evett pár falatot, aztán gyorsan vissza is ugrott. Döbbenten figyelte minden reggel, ahogy öltözködöm. Szemében kérdőjelek sokasága: Tényleg kimész ebbe a hidegbe? Utánam jött egészen a bejárati ajtóig, a bokámhoz simulva búcsúzott, megszokta már, hogy délután jövök. Addig csöndes lesz a lakás.
A világ koromsötét volt aznap, a lámpák fényköre elmosódott. A köd is szitált, nedves lett tőle mindenem. A megállóban árnyszerű, tétován mozgó alakok, a cigaretta parazsa néha felfénylett egyikük kezében. Komorak voltak, elhagyatottak, magányosak.
Még két hét – gondoltam. Tizennégy szürke nap. És újra varázsolhatunk mi, emberek. Mintha egész évben erre az ünnepre készülnénk, hogy álmodjunk szeretetet, örömszavakat, mosolyt, odafigyelést. Megborzongtam.
Lassan csörömpölt be elénk a villamos. Meredek lépcsők, kemény ülőhelyek, fűtés nincs, állok inkább.
Az idősebb asszony a következő megállónál szállt fel, fején vastag, kötött kendő, karjában aprócska csomag. Egy pokrócba bugyolált gyermek, aki elaludt a vállán. Óvatosan telepedett le egy közeli ülésre, felébreszteni nem akarta semmiképpen. A lába nehezen moccant, amikor behajlította, felszisszent a fájdalomtól.
– Hideg van. Alszik a drágám – szólított meg suttogva. Aztán megsimogatta a gyerek hátát. Asszonyarcán ezer ránc, kezét vörösre csípte a hideg levegő. Kortalan volt mégis. Ragyogó szemű. Boldogságillatú.
– A lányom itt hagyta nekem. Elment messze, Amerikába. Színésznő akar lenni. Ez a lányka itt a karomban a jövő.
– Mennyi idős a kicsi? – kérdeztem kissé zavarodottan, mert nem szoktak csak úgy megszólítani.
– Három lesz. Mária a neve. És higgye el, csodaszép! Egy cigányasszony csodákat jósolt neki, ha felnő. Vigyáznom kell rá!
– Csodákat? – motyogtam egyre zavartabban. – Ebben a világban már nincsenek csodák.
– Ha felnő, lesz egy férje – mondta az asszony –, Józsefnek hívják majd. És pár év múlva születik egy kisfiuk is, aki… – Nem folytatta. A szeme fényesen villant rám, és csak bólintott. – Tudja, ugye?
Rámosolyogtam, a szavak bennem ragadtak valahol mélyen. Intettem neki, amikor leszálltam.
– Mondja el mindenkinek – súgta utánam. – Közeledik a valódi ünnep.
A villamos csak kanyargott tovább Pest elhagyott, túlságosan hajnali utcáin.
Sötét volt még a világ. De az égen sejtelmesen ragyogott fel egy csillag.