Kilapított szúnyogtetem,
összemorzsolódott,
egymásba hajtott lábak a tapétán.
Egy csapással kented oda,
mint vajat a kenyérre.
Viszketek a közelségedtől,
pillantásod az arcomon
csipkedi a bőrt.
Égő pírt hagy maga után.
Kezed combomon köröz,
lassan simogat,
hátha megnyugszom.
De szívverésem nem lankad,
körbeugrálja tüdőm minden szövetét.
Talán attól van,
amit előtte adtál,
pedig azt mondtad
„ettől majd lelazulsz”
és én hittem neked.
Elfordítom a fejem,
a falat nézem,
a rászáradt foltok között
méhek szálldosnak.
És mosolyognak,
mintha szeretni akarnának.
Nálad van fullánkjuk.
Ujjaid beljebb hatolnak,
közelebb jössz,
furakszol,
betörsz,
elfoglalsz.
Szédülök az alkoholtól,
kosz, cigifüst és erőszak,
mint egy absztrakt festmény
díszeleg a mocskos falon,
s kezedben az ecset.
Bárcsak én lennék a szúnyog.
2021-06-09