Ilu mama – ahogy a faluban hívták – óvatosan felhúzta a redőnyt, ami még olyan régifajta volt, de kitartott évtizedeken át. Magára terítette az öreg berliner kendőt, örökölte, ki tudja, hány nemzedék hordhatta? Egyedül él, nem hiányzik a betegség, amúgy se volt rászorulva senkire soha életében, nehogy egy semmi kis megfázás kifogjon rajta. Kinyitotta az ablakot, jöjjön be rajta a friss levegő, s közben átnézett a Gyuricza házra. Az út másik oldalán volt, szemben az övével. Az út persze már nem földes, szépen lebitumenezték, az árok mellett gyümölcsfák sorjáznak. Később majd átmegy, tesz-vesz, kereszthuzatot csinál. Egy lakatlan-régi házban mindig akad tennivaló. Múlt héten egérnyomot fedezett fel a padlásfeljáró alján, felállított egy egérfogót. Felsóhajtott, lassan öltözködni kezdett. Hivatalosan övé a ház meg a kert, pecsétes papírok igazolják. Margit néni szegény jót akart, amikor közjegyzőileg ráíratta a házat, de csak a baj jár vele. Hiába kérlelte, hogy neki nem kell, ne tegye, a szeretetet nem lehet megfizetni, meg akarta hálálni, hogy annyi éven át ápolta. Majdnem anyósom volt, szívesen tette – gondolta, és kicsit elpirult, érezte, mert megmelegedett az arca.
Hatvannégy éve történt. Ő húsz éves volt, szép lány, mindenki azt tartotta róla. S hiába nem volt már meg a birtokuk, a sok jószág, mert ugye tagosították, s még örülhettek, hogy nem tették a családot kuláklistára, azért csak csurrant-cseppent. Persze hogy a szüreti bálon ő volt a legszebben felöltözve, anyja el is süllyedt volna szégyenében, ha nem így lett volna. Ernő próbálta neki csapni a szelet, agronómus volt a tsz-ben, tanult ember, udvarias, mamának mindig kezet csókolt. Kis Jávor-bajuszkáját simítgatta, s közeledett a negyvenhez, mindig nevethetnékje lett, amikor meglátta, öregnek tartotta, olyan karót nyelt savanyú uborkának. Aztán vérig sértette, mert kerek-perec megmondta neki, hogy feleslegesen koptatja előttük a járdát.
Egy puha ronggyal kezdte óvatosan letörölni a port a fényképekről. Szombat van, ilyenkor takarít, szerdán mos, vasárnap mise után kisétál a temetőbe. Az egyik fényképet levette, elhúzta a függönyt, közelebb tartotta a fényhez. Milyen szép szülei voltak! Az esküvői fényképen anyja rajongással néz fel a nála majd egy fejjel magasabb, Bocskai ruhában feszítő férjére. Ő sose ment férjhez. Ezen mindenki csodálkozott, biztos pletykáltak is, de nem érdekelte. Sok kérője akadt, még a megyeszékhelyről is jöttek, de neki egyik se kellett. A szülei nem szóltak bele, de vasárnapi ebédnél anyja néha tett egy plusz terítéket az asztalra, ő meg leszedte, és csendben enni kezdték a levest. Senki nem értette, Gyuricza Gyuri persze tudta volna. Még ilyen nevet! Jól kitolt vele a keresztanyja, az is fura nőszemély volt. Ő azon az utolsó bálon jött rá, hogy hiába fiatalabb nála négy évvel Gyuri, nem kisfiú már. Magasabb a többi legénynél, jó tartású, szőke hajú, izmos karja majd kidagadt a szépen vasalt fehér ingből. Napbarnított arcában csak úgy világított a szeme. Égkék szeme volt Gyurinak.
Óvatosan megfordította a képet, megnézte azt a kis bebarnult fotót, az egyetlent, az igazán fontosat. Gyuri volt rajta, a kapunál állt, hetykén a szemébe húzott kalappal. Rejtegetni persze teljesen felesleges, nem jár őhozzá senki, mióta a szülei elmentek, egyedül maradt. Az a régi mulatság, az utolsó szüreti bál október végén, de sokszor eszébe jut! Táncoltak vígan, kifulladásig. Gyuri meg vele, csakis vele. Lehajolt, úgy súgta a fülébe, hogy várjon rá. Ő nevetett, elpördült volna tőle, de a fiú utána nyúlt, szemében sötét harag villant, és úgy megszorította a kezét, hogy szinte fájt. Aztán az arcához szorította meggyötört csuklóját, és megcsókolta, s azt súgta, hogy elmegy az éjjel. Elmegy, de visszajön, mert szereti. Egy pillanatig csak álltak, körülöttük dobogott a tánc, persze titokban mindenki őket nézte. Aztán a fiú hosszú léptekkel kiment a teremből, anyja meg a vállára terítette a kardigánt, és szótlanul mentek hazáig.
Másnap kora reggel Gyuricza néni jött át hozzájuk, kisírt szemmel, hogy elment a fia, de majd ír, meg küld pénzt, és biztos, hogy haza jön. Haza, mert az anyján kívül van még valaki, aki várja.
Nem írt, nem jött róla hírt soha többet.
Ő meg várta, makacsul, ellenállva az udvarlóknak, a család szótlan szemrehányásának, a gyorsan elsuhanó éveknek. Bánta is, mit beszélnek róla, amikor felnézett az égre, az olyan kék volt, mint Gyuri szeme.
Autó állt meg a ház előtt – riadt fel az álmodozásból. Kinézett, ismeretlen ezüstszínű kocsi volt. Magas, kissé hajlott hátú, fehér hajú férfi szállt ki belőle. Olyan ismerős volt a mozgása, hogy a kezét a szívére kellett szorítania, ne dobogjon olyan hevesen. S már indult is ki a házból, mint egy alvajáró. A férfi kinyitotta a kerti kaput, úgy húzta el a reteszt, olyan természetes-otthonos mozdulattal. Már ott is állt előtte, napbarnított-ráncos arcában azok a szép kék szemek már kissé szürkévé fakulva.
– Megjöttem – mondta kicsit furcsán ejtve a szót. – Tudtam én, hiszen megígérted – pityeredett el Ilu mama, aki magasra emelte a fejét, olyan húsz éves Ilonkásan, aztán csak álltak ott a kertben, a lehulló levelek között, és messziről valami régi zenét sodort feléjük a szél.
Mint azon az utolsó szüreti bálon.