„A politikában az emberek mindig az ámítás és az önámítás együgyű áldozatai voltak és azok is maradnak.” (Márai Sándor)
A teljes napló 1943–1944
(részletek)
„Márciusi hó. Ötödik éve nem jártam külföldön. Ötödik éve mindig ugyanazok az emberek, ugyanaz a néhány utca, ugyanaz a sors, kellék, díszlet. S lehet, hogy évek telnek bele, míg újra láthatom a tengert vagy azt, ami Párizsból vagy Firenzéből megmarad. S lehet, hogy mindezt nem látom soha többé: bezár ez a sors, néhány utca, ez a környezet, s eltemet itt valamilyen erő, egy bomba, ellenség vagy betegség. S az ifjúság elmúlik közben, az úgynevezett »legjobb évek«”.
„Bezárva az országba, amely ma még sértetlen, a házba, amely ma még sértetlen, a lakásba, amely ma áll még és az enyém, a pincébe, amely ma még sértetlen, s ahol elbújhatok a bombák elől: s mindezért térden állva kellene hálát adni az Égnek, hogy így van. S adok is hálát, teli tüdővel: nagyszerű és csodálatos, hogy így van.
Csak éppen érzem, hogy már nem bírom sokáig az egészet. Ezt a bezártságot, reménytelenséget, a vinnyogó és szűkölő emberi aljasságot, mely körülvesz – minden hónappal rosszabbul bírom. Az utazás lehetősége megszűnt. De a halál lehetősége nem szűnt meg. A sárga bőrtáska, melyet óvóhelycsomagnak készítettem össze, éjjel-nappal ott áll ágyam mellett, egy váltás fehérneművel, kézirataimmal. Talán utazni is lehet e csomaggal – utazni, messzebb, mint vonaton.”
*
„Nyugtalan éj. Kétóránként felébredek. Félálomban emberek hangját hallom, kikkel napközben beszéltem. Vijjognak, nyögnek, sivalkodnak. A bombák. Az élet, a pénz, a lakás. Igen, mindez halálos veszélyben. De mit hittetek, nyomorultak? Miben bíztatok? Az állandósított erőszakban, az intézményesített agresszióban, a legalizált tyúktolvajlásban?… Minden ezért történt. S most csodálkoztok, hogy a világerők – melyek nem erkölcsösek, csak erősebbek – megmozdultak? Az ámokfutó gép, amely gyilkol, nem hallgat meg többé semmiféle érvet. Csak a csoda segíthet.”
*
„Hogyan él az ember egy városban, mely kijelentetten bombázási célpont? Ugyanúgy, mint máskor? Ez hazugság lenne. Egymilliós nagyváros, amely körül zuhannak a bombák és pusztulnak a környező milliós nagyvárosok – tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt Zágrábot stb. –, természetesen feszültségben él. Minden pillanatban várja mindenki, hogy bekövetkezik az, amit vár. Egyszerű látogatásokat bizonyos stratégiával kell végrehajtani – van-e a közelben tűrhető óvóhely stb. –, mert a „zavaró repülés” jelzésére a város tökéletesen elsötétedik, a villamosok nem járnak, az őgyelgő és sétáló órákon át idegen kapualjak alá szorul. Otthon állandó készültség, rádióval, baráti telefonokkal, víz a fürdőkádban, homok az ajtók mellett, meleg ruha, óvóhelycsomag, hócipő az ágy közelében. Így élünk, s várjuk az elkerülhetetlent.”
*
„Negyedik napja Leányfalun. Hajón érkezünk, március végi hóesésben és szélviharban. A március valóban sajátos hónap; nem csak Caesar számára volt az. – Alkonyatkor érünk be egy parasztszekérrel, poggyászainkkal, a falu végén egy lakatlan házba. Senki nem vár; a tulajdonosok elutaztak messzire. A fűtetlen házban kitört ablakok, jeges szobák fogadnak. Fa akad az udvaron, de nedves, füstölögve ég. Mindez máskor barátságtalan, kedélytelen lenne. Most teljesen közömbös. „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker” – mondta Nietzsche és dr. Göbbels. Egyetértünk.”
*
„Az ember bizonyos következetes sorrendben oszlatja fel életét: először a lakásomtól búcsúztam el, melyet távollétemben a bomba pusztít el, vagy a rekvirálók ülnek bele; aztán – s ez már fájdalmasabb – munkámtól és munkahelyeimtől. Aztán egy életformától: be kell rendezkednünk egyfajta nomád életre, nyeregben élni, mint a régi magyarok; aztán elbúcsúzik az ember sok mindentől, ami az élethez kötötte. Marad a teljes szabadság, kilátással a meglepőre, a váratlanra és a halálra.”
*
„Csak a csoda segíthet. Van csoda, de azt hiszem, meg kell érdemelni. Egy hete nem olvastam, nem dolgoztam. Éjjel néha kimerülten alszom, mint az agyonütött – az ember ott szedi hasonlatait, ahol a legközelebb találja –, fél éjszakát ébren fekszem a sötétben. És mégis, egy hang – kinek a hangja? Nem tudom! Talán az őrangyal! – azt mondja, hogy még nincs itt a pillanat, mikor jogom van itthagyni az életet.”
*
„Már nem szeretem a ’bátor’ embereket, gyanakvással szemlélem őket. Kínjában mindenki bátor, a gyáva is, ha itt a pillanat. A szívós embereket szeretem, akik végül is teljesítik azt, amire vállalkoztak; s közben talán nem is olyan bátrak.”
*
„Az emberi életben a legfőbb jó a függetlenség. De ad-e a vagyon és a hatalom függetlenséget? Nem ad. Függetlenség csak egy van: a vágytalanság és a szegénység függetlensége. S a kettő együtt ér csak valamit. A szegénység, melynek vágyai vannak, a pokol a földön.”
*
„Az ember, aki a legolcsóbb anyagból készült: a gúnyolódó ember. Aki minduntalan fanyaron mosolyog, s egyfajta gyanúsító hanglejtéssel mond valamilyen gyáván aljas vádat, melyért természetesen nem vállalja a teljes felelősséget, hiszen tréfás gúnnyal mondja…”
*
„Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség legyen.”
*
„Mindenki siet majd bizonyítani, hogy ő mennyit szenvedett, s milyen ártatlan és mily sok áldozaton segített! S csakugyan, sokan és sokat szenvedtek és sokan segítettek is. De a valóság, hogy az elmúlt huszonöt évben többé-kevésbé mindenki kompromittálódott, aki itt élt, s mindenki bűnös kissé, ugyanakkor, amikor áldozat is. Milyen szánalmas ez a vinnyogó „jó-pont-gyűjtés”, ez a sugdosó bizonygatás, hogy: kérem, én megmentettem két zsidót, szállást adtam egy menekültnek, nem esküdtem fel Szálasiéknak stb.! Nem erről van szó, jó uraim. Arról van szó, hogy huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak következmény. Az igazság, hogy mind szenvedtünk ez időben; de mindannyian bűnösök is vagyunk.”
*
„Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat. Nem hiszek abban, hogy az ember másképpen is tud méltányos és igazságos lenni, mint gyávaságból, szükségből vagy pillanatnyi érzelmességből. Mind jobban hiszem, hogy a legtöbb, amire az ember képes, az igazi emberi hősiesség nem más, mint föltétlen, alkura képtelen pártatlanság. Ez az igazi emberi nagyság.”
*
„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot hogy ő, »mint keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő »keresztény magyar úri ember« joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy „úriember«, tartani a markát, s keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a »jobboldaliság« igazi értelme.
S ez a fajta nem tanul: Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rendszer előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül.
S lehetett előkelő »közhivatalnok«-nak lenni és sérthetetlen, páncél-inggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak saját becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet. A politikában az emberek mindig az ámítás és az önámítás együgyű áldozatai voltak és azok is maradnak.”
*
„Több türelemmel hallgatni meg az embereket, az ellenfeleket is, mindenkit, aki másképpen vélekedik, mint ahogyan ezt te helyesnek hiszed. Türelemmel hallgatni azokat is, akik – tájékozatlanságból vagy indulatból – életérdekeik ellen beszélnek, cselekszenek, élnek. Először is, nem biztos, nincs -e igazuk? Aztán, nyugodj bele, hogy az emberek más módon akarnak eljutni a boldogsághoz és a boldogságtalansághoz is, mint te helyesnek véled. Az embereknek joguk van a tönkremenéshez is. Segíts, ha tudsz, rajtuk és magadon, de ne vitasd ezt a jogukat.”
Forrás: Márai Sándor: A teljes napló 1943–1944; Helikon Kiadó, Budapest, 2004 (Eredeti megjelenés éve: 1945)
Márai 1943-ban kezdett el naplót írni. Az 1943 és 1983 közötti negyven év feljegyzései öt kötetben jelentek meg, az első még itthon, a többi már külföldön. A napló első kötete a háború borzalmaira válaszol. Nem a háborús eseményeket kommentálja, hanem az időszak belső eseménytörténetét rögzíti, a történésekkel bocsátkozik dialógusba. Hűvös, fegyelmezett mondatai valójában hatalmas küzdelemről tanúskodnak: Egy nagyszabású gondolkodó, egy meg nem alkuvó ember és polgár idézi föl a világ szervességét és egészét akkor, amikor ennek már a törmeléke sincs meg az adott valóságban.
*
Legeza Ilona könyvismertetője itt: https://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1348
Szekér Endre: Márai Sándor: Napló, 1943-1944
(részlet)
Márai Sándor életművében — az Egy polgár vallomásai mellett — a Napló középponti helyet foglal el. Részben azért, mert négy évtizeden át követi benne a világ és az író összekapcsolódó vagy elkülönülő sorsát, a Shakespeare által emlegetett tükröt tartva a külső és a benső világ változása elé. Részben azért vált a naplósorozat fontossá, mert a regény- és novellaalakok színpadi öltözékét itt mindig leveti magáról az író, és csaknem a lírai vers közvetlenségével áll előttünk. Műfaji szempontból is nagy figyelmet érdemel a napló, hogy mennyit őriz meg, és mennyit formál át a maga képére az általa is nagyon kedvelt Goethe vagy Gide és mások naplóváltozataiból. És talán nagyon röviden arra is figyelnünk kellene, hogy Márai naplóinak belső szerkezete, témavilága miként változik az emigrációban, mennyit őriz meg az otthon írt műfaji kifejezési lehetőségekből, és miként válik mind jobban a magányos lélek benső drámájává. Az író pályáján mindig megfigyelhető volt a menekülés, a kis- és nagyvilág sértő támadása előli elzárkózás, a maga egyéniségének védelme, megőrzése.
(…)
S a Napló 1944-es részében, mindjárt az elején, az írói-polgári-európai magatartás vizsgálatakor Marcus Aureliust idézi, a „nagy, nemes és hűséges barátot”, a Herder által emberi császárnak nevezett uralkodót, aki legnagyobb segítője abban a kísérteties világban. Szindbád-Márai is hazamegy, féltetten őrzi könyveit a bombatámadások idején, olvas és ír szeretett otthonában, Pesten és Leányfalun. Pedig alig tud elbújni, elmenekülni. Az 1944-es naplóban beszámol arról, hogy a puccs éjszakáján négy golyót lőttek be lakásába, a házmesterrel felnyittatták az ajtót, mindent átkutattak, még a hamutartóban lévő cigarettacsonkot is megvizsgálták. A világháború, a zsidóüldözés szörnyű eseményei megjelennek a naplójegyzetekben. Világossá vált számára, hogy hajdani ágostoni vallomások, a lelki élet legbensőbb rezdülései csak egy-egy részletté válhatnak a naplóban. A világ behatol a négy fal közé, nem tud és nem is akar elzárkózni. Hiszen ebben a században ő is, mint kortársai, megélte a „liberalizmust, a kommunizmust, a fehér korszakot, a neobarokk demokráciát, a fasizmust és nemzeti szocializmust, s lehet, hogy meg kell élnem rózsaszín vagy vörös korszakok változatait”. S a kor- és eszmeváltások embertelen forgatagában mindig szeretné megőrizni a maga egyéniségét, eszményeit.
(…)
A bölcselkedő naplóíró olykor leszűkíti mondanivalóját pár mondatba, és gondolatban főt hajt például Pascal vagy La Rochefoucauld előtt. Márai azt jegyzi meg Stendhal kapcsán: „Egy író pontosan annyit veszít írói jelentőségéből, mint amennyi az általa kiszorított társadalmi pozíció súlya.” Vagy máshol meg így szól hozzánk: „Még mindig nem értik, hogy erkölcs, katharzis, tisztulás nélkül nem lehet élni.”
Forrás: Szekér, Endre: Márai Sándor: Napló, 1943-1944. Tiszatáj, (44) 10. pp. 74-78. (1990)
Érdeklődő Olvasóink kedvéért, Szekér Endre teljes cikke itt:
http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/…/tiszataj_1990_010…
Fotó: Márai Sándor és Lola Leányfalun / Pinterest