ott állunk majd pőrén
meg nem gondolt
mégis betartott
fogadalmaink romjai felett
rongyos meztelenségben
túl a szerelmen
túl mindenen
sokat próbált karjaidat derekamra fonod
és jöhet szélvész, és jöhet vihar
nem árt nekünk többé
meglátod bennem végre az embert
az asszony, a nő, a kislány mögött
én meglátom benned a végtelen erőt
és feloldoznak minket az emlékezés alól
akkor kell elhagyjalak, a legszebb tavaszban
mi az életfogytig tartó
fagyos télre jő
mikor harmóniává szelídülnek bennünk
a folyton kergetett, disszonáns dallamok
és belátássá békült szívünkben a lázadás
de megrekedt jólétünkre
az enyészet már fogát feni
és megteszem
elmegyek
lábam nyomának melegét
reád hagyom
egy utolsó cinkos mosolyt még
mit őrizgethetsz gonddal
és megmaradt éveidet
mindig nélkülöző szabadságod
kezébe ejtem
mint aranyhuszast
magad leszel
szabad majd sírnod
nem bánja senki
s ha látnák is
ugyan ki érti meg
őszülő tincseiddel takarhatod arcod
koporsóm felett
mikor felcsendül a requiem
azon a zongorán
min mindig kísértelek
körbevesznek majd égi kísértetek
és vokált dúdolnak a búcsúénekhez
mit alig hallhatóan nekem dalolsz
dallamával-ritmusával eggyé válva
szállok majd egyre feljebb
szokatlanul könnyű leszek
apró kék fénygömb
mi láthatatlan a szemnek
de tökéletesen érezhető
és leheletedből a szélig kapaszkodva
lebegek
lebegek
hazafelé
©Lantos Ferenc festménye