Parti Nagy Lajos: A hadnagy monológja

(Szikszai Rémusznak a tatabányai Tartuffe végére)

Nos, van bűn? Van. Hajaj!
Hisz emberek vagyunk. A francia ember
Abban különbözik… a költővel szólva…
Akár a többi nép. Van benne csecsszopó
S van sajnos csecstelen. Ismerjük az ügyet,
A Tartuffe úr ügyét, ki a jótevőjét,
Szintén megtévedett alattvalótársát
Felségárulással vádolta meg. De mert
Urunk vesékbe lát, előtte meg nem áll
Mutyi és hamisság, álszent szemforgatás.
Elébb összevonta szemöldökét picinyt,
Aztán felkacagott. A sas nem fog legyet.
Nem foganatosít. Ez egyszer megbocsát.
Egyszer mindenkinek. Négy lábunk van ugye…
Ahogy Orgonnak is. A kissé, hogy mondjam,
Nem oly életszerű adománylevelet
Megsemmisítettük. Legyen az Orgon úr
Vagyona mostantól Orgon barátunké.
Pecsét, aláirás. Ami pedig ama
Kis szeplőt illeti előéletünkön,
Lesz mód elsikálni. Sic itur ad acta…
És ennek súlya van, mikképpen annak is,
Ha egyszer csak kérünk esetleg valamit…
Valami belülről jövő áldozatot.
Addig pedig tessék rendben, nyugalomban,
Együttműködésben itt élned és kalap.
Itt, ahol netovább. Mert ez az alapja
A francia ember boldogulásának,
Kit vészek hányának a megmaradásért.
Ki hisz egy istenben, ki hisz egy hazában,
Hisz az egész pályás feltámadásban, és
Hisz a királyában, aki egy csónakban
Evez helyette is, zajló tengerén a
Bőség kosarának tizenhatosáig.
Önök mind szabadok. Itt mindenki szabad.
Csak szóljon, aki nem! Kérdés van? Ne legyen!
Nincs mit. Én köszönöm.

 

(Szép Versek 2018 – Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)