Algebra
Vedd számba a szobák sarkait,
ha továbbköltözik elviselt sorsod.
Magával viszi álarcaid,
és azt is, ami bennük összeomlott,
vagy szétszéledt, ha hitednek úgy kedves,
mint elszabadult, vad üveggolyók.
A tükrök beválnak farkasszemeknek,
arcjátékaid megszokhatók.
Bár tagadod, de új szobákban élsz,
a derékszögű terek – csalódások,
amit algebráddal mástól számon kérsz,
az elfeledni vágyott hamisságod.
*
Bál van az égben
Sötétség. A végső, formátlan vigasz.
Nem fűzi érdek önmagához,
arcot tapaszt a szalmabábhoz;
bőre a ruhája. Rongyos és igaz.
Érdekek vajúdják a kietlen embert,
bármerre tartson is, mindig arctalan,
sokakra ordít, de belül hangtalan,
mástól kéri számon, amit soha nem mert.
Derűs sötétség az utolért magány,
tűzbogár vergődik karjai között,
szalmalétünk játék, szabályhoz kötött,
újraír az Isten, s táncra kér talán.
*
A rettegés anatómiája
Félek. Attól, hogy félhet más is.
Társai leszünk a rettegésnek.
Mint analógot a digitális,
szétbontanak és felcserélnek.
Félek attól, hogy szemben állok,
ugyanakkor a hátad mögött.
Nem köszönnek ránk új világok,
arcunk összeér, szemünk törött.
Ha szeretnek, talán akkor is félek,
viszonoznom ezt oly bonyolult
vagy egyszerű, mint szikár faékek.
Faragott szívekbe hasít a múlt.
Félek akkor, ha tovább kísérlek,
büszke kínjaid velünk szaladnak,
magamban egyre csak tőled félek;
mégis megteszlek árnyalaknak.
Egy sorban állunk a többiekkel,
foszlott térképek összes terveink.
Félek attól, ki félni nem mer,
és teleordítja termeink,
hol az Istent őrizzük hangtalan,
az irgalmas hazugságokkal együtt.
Azonosságunk öntudattalan,
ha rátalálunk is, egymásban feledjük.