Rovatunkban azt fogjuk megnézni, ami nem látszik, és talán arra is rájövünk, hogy némely képek összeérnek a paszpartuk mögött.
Csontváry I.
A helyszín Capri, az időpont 1908 áprilisa. Az itt élő Makszim Gorkij vendégeként emigráns orosz forradalmárok adják egymásnak a kilincset, de feltűnik a szigeten a korabeli európai értelmiség sok jeles és érdekes alakja is. Itt szerkeszti Akademos című homoerotikus folyóiratát a Párizsból kiebrudalt Jacques d’Adelswärd-Fersen báró, itt írogatja a „világ legdisznóbb limerickjeit” a Szentpétervárról megszökött Norman Douglas és itt próbál kigyógyulni a szívtipró orosz hölgy, Lou Salome iránti halálos szerelméből Rainer Maria Rilke.
Rendszeresen átjárt a szigetre a szomszédos Castellammaréból egy görbe lábú egzaltált kicsi festő is hátára kötözött hatalmas festőládájával, hogy „életnagyságú tájképeihez” témát keressen. Hazájában Kosztka Tivadarnak hívták, Teodore Kosztka pittore – mutatkozott be a helyieknek, de olykor már Csontvárynak, vagy egyszerűen a Napút prófétájának is nevezte magát. Kisszebeni születésű lévén jól beszélt szlovákul (rossznyelvek szerint, a magyarnál is jobban) így szóba tudott elegyedni az oroszokkal, akik persze megmosolyogták, amikor éles pávahangján tudatta velük, hogy a nagy Raffaello legyőzőjét tisztelhetik benne. Túl van szárnyalva – hajtogatta. Pobezsdennij! (Állítólag ekkor pattant ki Alekszandr Bogdanov klasszikus paradoxonja: „ha Raffaello élne, most forogna a sírjában”.) Ott a szigeten festi meg A Faraglioni-sziklák tíz lovassal című képét, amelyet manapság Tengerparti sétalovaglás címmel szoktak kiállítani és az életmű utolsó nagy műveként tartanak számon. Amikor Gorkijjal összeakadt és meglátta az író vállán üldögélő Amerikából hozott beszélő papagájt, Lorettát, megkérdezte az írót: – Bánja-e, ha lerajzolom a madarát? Gorkij nem bánta. Persze ha Lorettát megörökítette, Gorkijt is lerajzolhatta, miért is ne, egy rövid eszmefuttatást talán megér a dolog.
Sok fénykép maradt a Caprin élő íróról, majdnem mindegyiken napellenzős fehér tengerészsapkát visel. A szigeten készült Csontváry képen, a Sétalovagláson is van egy lovas fehér tengerészsapkában. Ő lenne? Ha elnézzük a többi szereplőt, a délolasz színektől nagyon különböző vörös és szőke hajú figurákat, a hölgyeket, akiket az oroszos oldalülős dámalovaglás pózában festett meg, és a férfiakat, akik magas nyakú orosz inget hordanak, bizony, belekerülhet a fülünkbe az a bizonyos bogár. Hogy ezekből az előkelősködő parvenükből lennének majd a proletárforradalom harcosai, nos ez a potomság egy kicsit se bizonytalanítsa el a száz évvel későbbi műélvezőt; a jómódú Gorkij vendégei nagylábon éltek Itáliában, úgy, akár az igazi arisztokraták. A kiváló művészettörténész, Pap Gábor bölcs tanulmányokban bizonygatta, hogy a Napút-festőnek elhívatott Csontváry az állatövi jegyek megszemélyesítőjeként festette rá a képre tíz lovasát. Vajon felismerte-e a kilovagló bolsevikok között (úgy is mondhatnám, regényem szereplői közt) Gorkijban a Kost, Lunacsarszkijban a Nyilast, Bazarovban az Oroszlánt, Bogdanovban Szűzet, Peskovban a Mérleget, Saljapinban a Vízöntőt, Zseljabuzsszkijban a Bakot és Marija Andrejevában a Rákot? Biztosan. Ha csak egyszer látta őket, akkor is. És természetesen nem lehetett nem észrevenni Leninben a Bikát.
Illusztráció: Csontváry – Sétalovaglás