A vers
Milyen legyen?
Egyenes, mint a lézersugár,
mely elhatol az émelygéses-mélyig,
vagy villogó, mint a távoli vihar
dörgő fénye?
Csendes kiáltás a hó parazsán?
Tapinthatatlan?
Lassan hulljanak a versszavak elénk?
Vagy csapjon arcon
bűzös lehelete?
Sorokból álljon,
és rímek csilingeljenek a végén?
Vagy gügyögjön gyerekesen?
Kusza szavak dőljenek belőle
gáttalan,
vagy száz évekre nézzen vissza?
Fűzzön egybe egymástól
távoli, istentelen
fogalmakat, diadalt és kínt?
Gőzöljön a flaszter tőle?
Milyen legyen?
Legyen tárt karral zuhanás
az ínség fagyába.
Mutassa meg
milyen a százfokos nyomor.
Válassza a mélybe ugrást
az égő felhőkarcolóból.
Legyen
ködbe vesző, fanyar füst,
kéményben vergődő szél.
Gyors mozdulat, mint egy pofon
a pimasz kölykön.
Autózás, a zsúfolt sztrádán.
Egyszerű, mint egy kibomlott cipőfűző.
A költő vallja be a versben,
amit más titkolna.
Verse legyen a rejtett dolgok múzeuma,
– máskor meg olyan,
mint a próféta óvatos jóslata.
Egy jó tanács a kezdő költőknek:
mindig hangosan olvasd fel, amit leírtál,
hogy füledben érezed
lépteiddel mért ritmusát!
Milyen legyen?
Árulja el mit mond
a magányos fa fázós társának,
mit súg a gyűrött ágynemű
az ébredőknek.
Legyen szerelmet keltő szenvedély,
melynek hosszú csend lapul a mélyén.
Ne olcsó cafrang legyen,
paróka, krumpli-orr,
ne legyen feltűnő, nagyvilági nő,
zászlót lobogtató, dörgedelem,
de ne titkolja el a dísztelen valót,
legyen rajta korunk bélyege.*
és sok mindenről inkább hallgasson.
Egyszóval vers legyen, ne más!
* Horatius: Ars poetica
A tanyán
A tanya ismerős,
mégis arctalan,
a bokrok tespedőn
szőnek körül,
a régi hangulatnak
nyoma se maradt.
A magasra nőtt fák
egymáshoz bújnak.
A toporgó felhő
tovább úszik, s kitárja
fölém az eget,
és az éles fény váratlanul
előhívja a borókás illatú
emlékképeket.
A szél gyengéden megsimít.
A nap tűi vadvirágokat öltögetnek.
Szabad madárnép vijjogva
töri szét a csendet.
Az örömbe öltözött táj
szelíd szavakkal becézget,
a gyors idő megállni látszik.
Feltölt egészen
a tétlen messzeség.
A mosolyok csordultig telítődnek.
Titkolnunk semmit se kell.
Nevetésünk sem fárad,
s alvás helyett,
az éjszaka szügyében
csodálunk csillagokat.
De a kék váratlanul
szürkébe vált megint.
A csenevész bokrok
az udvar közepén
egymást keresik.
Talán félnek?
Közelebb lépek a házhoz.
A vályogtéglák réseibe
kókadó zöldek nyúlnak.
Vajon mi végre?
A nádfedő ifjúsága
besüppedt,
a nyirkos csend
benne feketedik.
Az ablak mögött
összedermedt homály,
keresztbe font gondok,
pókháló-sorsok ülnek,
tört tükör
ferdém rám néz:
benne egy elfelejtett arc.
A villanásnyi emlék-szálon
rekedt harang szól,
lefogja szemem a múlt.