Szombaton vettem az ócskapiacon egy saját Jézust.
Mindig vágytam egyre, aki csak az enyém, és mindig velem jön suliba, mint Pom-pom, abban a mesében, amit Anyuval láttam. A saját Jézus jobb, mint a templomi, mert az fehér. Olyanom volt már, befestettem, de lemosatták velem. Pedig úgy teljesen olyan volt, mint én. Nekem is hosszú a hajam, és ugyanott véres a csuklóm, igaz, csak a bal, mert jobbkezes vagyok.
A saját Jézusom barna. Még nem láttam, de Bűbájos Rozinak elhiszem. Nekem tette félre. A szüleim „ócskásnak” hívják, pedig kincseket árul, mert minden előző tulajdonos varázsereje benne van már a tárgyakban. Csak ezt az emberek nem tudják. De én igen, mert van hozzá érzékem.
Egyébként máshoz nincs. Nem tudok írni, olvasni és számolni sem. De a tanítónéni megígérte, hogy megtanít, mert ő nekem a specialistám. Az osztálytársaim hazugnak csúfolnak, mert amikor ebbe az új suliba jöttem, azt hitték, hogy külföldi vagyok. Én akkor még nem tudtam, mi az a külföld, és azt sem, hogy én barna vagyok, mert ahol én laktam, ott mindenki ilyen volt. Sokan voltunk, egy szobában laktunk. Aztán jött Anya és Apa, és most külön szobám van. Csak hárman vagyunk. Sokszor félek egyedül.
Ezért is kell a saját Jézus. A régi otthonomban volt egy a nagy ágy fölött. Ott sosem féltem. Akkor sem, amikor verekedtek. Jézus is véres. De most lesz egy sajátom, és majd bekötözöm a sebeit, hogy begyógyuljanak. Akkor az enyém is el fog tűnni.
Rozinak tetkós rágót szoktam vinni, mindet felteszi magára, a rágóból meg nagy lufit fúj. Színes üvegcserepet ad érte, mert tudja, hogy azokat gyűjtöm. Elmosom, bedugom a párnám alá, és amikor félek, a bőrömhöz teszem. Minden színnek más az érintése. A kék haragos, a sárga csiklandoz, a nagy pirostól pedig félek, mert amikor kézbe vettem, olyan erősen szorítottam, hogy mire Anya lefejtette róla az ujjaimat, véres volt a tenyerem. Apa kidobta, de másnap kikukáztam. Elvittek egy nénihez. Ő is a specialistám. Ő mondta, hogy kell, hogy legyen egy barátom. Most majd megnyugszik. Bár lehet, hogy nem mondom el neki.
A saját Jézus nem volt drága, mert barna, elég volt rá a zsebpénzem. Rozi egyik éjjel elhozza, és reggelre ott lesz a fán, de csak én fogom látni. Biztosan a nyakamba ugrik, a karja úgyis ki van tárva, könnyen elkapom majd, mint Apa engem. Bár már nem játszunk ilyet. A bungimat sem építjük tovább, mert nem volt hozzá kedvem. Lehet, hogy hétvégén megkérem, hogy folytassuk, és akkor ott fog lakni a saját Jézusom. Szépen berendezem majd. Odaviszem a cserepeimet is. Azt nem tudom, hogy a saját Jézust kell-e etetni. Azért a papbácsitól kérek ostyát, neki sok van, biztosan ad, ha megmondom, kinek kell. Bort meg szerzek a pincéből.
A templomi Jézus külföldi, és nem is katolikus, hanem zsidó. Az enyém katolikus lesz, és lováriul fogunk beszélni. Azt csak mi ketten értjük.
Nem is mondom meg senkinek, hogy miért nem félek többé. Csak Rozi fogja tudni, de ő úgyis néma.
Ódor Fanna: Színe-Visszája, böjti morzsák
Parakletos Könyvesház, 2024
©Bornai Tibor: Piros biciklin