Soma félt. Mindentől és mindenkitől, aki kapcsolatba kerülhetett a Coviddal. Potenciális vírusgazdát látott mindenkiben, aki köhintett vagy tüsszentett egyet. Egy-egy orrfújás láttán vérnyomása emelkedni kezdett és gyöngyöző homlokán lázat vélt érezni. Szeretett volna tisztán látni, érteni a vírus működését. Hogy ne féljen ennyire. Az ismeretlentől. Az utcán is maszkot hordott. A kezdeti szövetből készültet sebészire, azt pedig néhány hónapja az FFP2-es cserélte. Egyetlen szórakozása volt, hogy ruházatához igazította a maszkok színét és mintáját. Bár rettegett az orvosoktól, a tűtől, és tíz éve egy oltást sem kapott, most a három mRNS vakcinára rátolt egy influenza és egy tüdőgyulladás ellenit is. Félelmét mégsem sikerült csökkenteni. Sőt.
Az egyetemen mindig a home office-ról álmodozott, ami két éve egy márciusi napon pottyant az ölébe. Váratlanul. Nem így képzelte. Nem erről fantáziált. Az ő home office-a a szabadságról szólt, a kávézókban barátokkal közösen eltöltött munkaórákról, az esti edzésekről. Elképzelte, ahogy délben vállára kapja a laptopját és kezében szendviccsel sétál egyet a belváros forgatagában, mielőtt visszaülne a tejeskávés bögrék mellé. Két éve egyetlen napot sem dolgozott emberek között. Két éve csak akkor lépte át a háza küszöbét, ha muszáj volt. Hetente kétszer, szigorúan késő este, hogy ne találkozzon senkivel, kidobta a szemetet a hátsó udvarban sorakozó kukákba. Online rendelt mindent. Ételt, italt, fogkrémet, WC papírt, forgószéket, három hónap múlva egy hajvágót, az első év végén egy szobabiciklit. Online edzett hetente háromszor. Gimis kora óta nem volt ilyen karcsú és izmos. Online tanult meg sütni-főzni. Próbálkozott az online társkereséssel is, de előbb-utóbb minden lány személyesen akart vele találkozni, ezért azt feladta. A kávéház, az edzőterem és a zsúfolt utcák úgy foszlottak semmivé, mint ezeréves papír a gondatlan ujjak között.
Tegnap kora délután, kezében kávéval merengett az erkélyen, és azt kellett megállapítania, hogy bár a naptár februárt mutat, minden kétséget kizáróan itt a tavasz. A madarak szemtelenül csiviteltek a kopasz fák ágai között. A balkonládákban néhány fűszál kúszott elő zölden. A nap melegen sütött. Óvatosan felhúzta pulóverét, majd a karját süttetve néhány percre elfeledkezett a pandémiáról. És akkor elhatározta, véget vet a bezárkózásnak. A rettegésnek. A terv másodpercek alatt csiszolódott tökéletesre: első lépésként lemegy vásárolni valami zöldet, valami frisset, valami tavaszit. Aztán jöhet a séta és mielőtt gátat tudott volna vetni a gondolatcunaminak, már látta magát barátai körében egy kávézóban, edzésen. Nem akarta, hogy elmúljon ez a tavaszból szőtt bátorság. Cipőt, kabátot és maszkot húzva indult el a sarki zöldségeshez. Két év után először.
A szelet az erkélyen nem érezte. Most a csontjáig hatolva nyargalt végig a hátán. Megtorpant. A rettegés kezdett visszakúszni. Megfordulni, hazamenni szeretett volna, de erőt véve magán lépett egyet, aztán még egyet. Ment előre. Haladt a szabadság felé.
A reccsenést egy robbanás követte. Soma lába nem mozdult. Lassan fordult hátra. Óvatosan emelte szemét a hatalmas, kettétört fára. Nézte a járdán, tőle alig három lépésnyire elterülő lombkoronát, a korhadt fatörzsből kiszakadó karvastagságú szilánkokat. Miközben hálaimát rebegett, hogy nem félte magát a biztos halálba, elővette a telefonját. Kattintott egyet, ellenőrizte, hogy sikerült-e a fénykép, majd lezárta a képernyőt. És a széllel dacolva folytatta útját. Hogy vegyen valami zöldet, valami frisset, valami tavaszit.
2022-04-10