a nyár legmelegebb napján jöttem először
július tizennyolcadikán kedden tizenegyre
nagy szalmakalapban lépkedtem a Budafoki út forrósodó aszfaltján
(kalapban az ember valahogy jobban kihúzza magát
még akkor is ha igazából nem elég egyenes)
legalább tizenöt percet vártam a becsöngetéssel
a teljes sorsfordulat nevetséges elképzelésével
a fejemben
talpig fehérben voltál mint egy fogorvos
áradt belőled az otthonosság és a megérkezettség egyensúlya
ezzel szemben én a botladozó bizonytalanság
ismeretlen önmagam kavargó fekete foltjaival
vak hittel a sorsom előre megírt részleteit illetően
kapkodva mindig másfelé úszó szerencsém után
mindeközben próbáltam neked előadni
a végzet asszonyát
te pedig kedvesen úgy tettél
mintha nem látnál mögé
mintha nem volnék esendő és nevetséges
arra neveltek hogy soha ne mutassam
gyengének magamat
de az erőm nem érdem
sokkal inkább a lágyság akadálya
mégis ahogyan ültünk
egymással szemben
a félig besötétített szobában
ahol csakazértis helyet loptak maguknak
a nyári délelőtt belvárosi fényei
a szúrós fülledt porban
amikor arról beszéltem
hogy sosem érezhetjük elég jól magunkat
hogy az örömöt mindig beárnyékolja valami
akkor két kézfejedet az alkaromra tetted
és ragyogó arccal azt mondtad
ez a tökéletes pillanat
nem történt igazán semmi és mégis megtörtént
minden ami elképzelhetetlen
és itt vall totális kudarcot ez a vers
mert hogyan is lehetne elmesélni
hogy ettől a ponttól akartam igazán
leginkább írni
és bármi történik velem
mindig ide fogok visszatérni
hogy újra kibontsam
rácsodálkozzak
és úgy örüljek neki
mint akkor
azt mondtad
egyébként gyönyörű vagyok
lássuk be ez kifejezetten elcsépelt bók
nem is próbálkoztál eredetibb dumával
én akkor mégis
átütő erővel meggyönyörültem
és a te arcod szépsége is meghaladta
összes emberi tapasztalásomat
kiradírozva mindazt
amit eddig szépnek hittem
ezen kívül nem sokra emlékszem
csak hordozom ezt a kegyelmi állapotot
már évek óta
mint szegycsontomba karcolt talizmánt
úgy viselem
azóta vágyom hogy
én is megkegyelmezhessek neked
megvédjelek viharaimtól
tomboló hiányaim sárkánytüzében porrá ne égesselek
de kegyelmet adni az istenek kiváltsága
az ember nem képes erre
nem akarlak bántani
mégsem tudom hogyan ne essek túlzásokba
ott vagy a visszafojtott simogatásokban
függöny mögötti másik életemben
tájba bámuló jövőmben
növekedő sorsomban
©Ursprung Zsuzsanna festőművész alkotása
A vers forrása: A Szerző
NAGY DOROTTYA 1986-ban született. Két gyermekével és párjával Budapesten él. Egy nagyvállalatnál dolgozik menedzserként. Nagyon érdekli a családállítás, illetve más pszichológiai módszerek, az asztrológia és a költészet. Korábban már többek között publikált az Ezredvég, Parnasszus, Holdkatlan folyóiratoknál. Évtizedes szünet után most új versekkel jelentkezik.