Az ünnepvárás bizsergető izgalma töltötte meg a lakást. Az ajtóban állt és csendes mosollyal nézett végig szerettein. Hatéves forma, szöszke kislány kuporgott az asztal előtt, nyelvét kidugva igazgatta sorba az asztalra szórt karácsonyfadíszeket, alaposan megválogatva, melyiket is adja következőként a fát díszítő férfi kezébe.
– Apa, nézd, most ez az aranyszárnyú angyal jön, ezt tedd magasra, nagyon magasra, hogy onnan mindent jól lásson – és már billegett is a két copfja, ahogy vitte a fához, majd szaladt vissza, hogy a következő díszt megkeresse.
A férfi óvatosan vette kézbe az apró, törékeny angyalt, hosszasan nézte a kisasztalon álló formás fenyőfát, tekintetével végig pásztázta a mennyezet felé nyújtózó puhán tüskés, illatos ágakat, míg megtalálta a tökéletes helyet számára. Lábujjhegyre állt, karját kinyújtotta és épp elérte a csúcs alatti legfelső ágat. Egy mozdulattal beakasztotta az aranyhurkot, majd hátralépett, elégedett félmosollyal a hajába túrt és a kislány felé fordult.
– Nézd csak, hova tettem… ott jó lesz, ugye?
A kislány felnézett, alaposan megvizsgálta az angyal helyét, majd komoly arccal bólintott:
– Jó. Onnan vigyáz ránk – és visszafordult a kezében tartott két csillogó gömbhöz, hogy eldöntse, melyik is legyen a következő.
A konyha felől fiatal nő lépett a szobába. Egy tál pogácsát tartott a kezében, az aranysárgára sült, foszlós korongok piramis-szerűen egymásra halmozva billegtek a tányéron, ahogy a nő az asztal felé haladt velük. Óvatosan félretolt néhány díszt, letette a tányért a kislány mellé, aki orrát felhúzva szimatolt bele a levegőbe:
– Mamaillata van – mondta, majd vissza is fordult a díszek felé.
Az ajtóban állva felragyogott a szíve, ahogy ezt hallotta. Mamaillat. Az ő illata. Az ő receptje. Boldogan nézett végig családján és végtelen nyugalom szállt rá. Minden rendben lesz.
A kislány ekkor hirtelen felpillantott.
– Apa, Anya, láttátok? – izgatottan szaladt szüleihez. – Valami elsuhant! És az angyal! Nézzétek!
Mindhárman odakapták tekintetük és szorosan egymás mellett állva nézték, ahogy az aranyszárnyú angyal ide-oda billegett a legfelső kis ágon. A többi dísz mozdulatlanul állt körülötte.
A kislány nézte egy darabig, majd felemelte a kezét és intett néhányat.
– Kinek integetsz, kicsim? – kérdezte a férfi. – Csak nem angyalokat láttál? – tette hozzá a szemével mosolygósan csippentve.
– Nem. A nagymamát láttam elrepülni. Neki integettem.
©Búzás Tünde: Felhők fölött