A tojásbrikett
Az ezerkilencszázhatvanharmadik év csikorgó telet hozott magával. A Kossuth rádió bemondta, hogy a szénellátás akadozik, ezért az iskolákban szénszünetet rendelnek el. A Duna is befagyott.
A két gyerek a réten keresztül taposta a friss havat. A Tüzépre mentek tojásbrikettet venni. A kesztyűt soha nem látott, szederjes kezeket a fagy karmolta, harapta.
– Harsog a hó.
– A hó nem harsog, hanem ropog – jött a szokásos ellenkezés a kisebbtől.
A nagyobbnak túl hideg volt ahhoz, hogy vitatkozzon. – Utálom a varjakat. Nyáron sosem látom őket.
A Tüzépig több szó nem esett közöttük. Amikor megérkeztek, már hosszú sor állt a bejáratnál.
– Menjünk inkább a hármas tóhoz csúszkálni!
– Én nem megyek – dünnyögte a nagyobb.
– Mé’ nem?
– Nem megyek a Bonyhádi úton keresztül.
– Mi van, fosol a cigányoktól?
– Én nem fosok a cigányoktól! Fossanak ők a mi utcánkban!
– Fosnak is – vigyorgott a kisebbik.
Kati néni a sor elején állt. Amikor meglátta a két gyereket, odaintette őket magához.
– Kati néni! Moszkvában is ilyen előzékeny volt? – méltatlankodott hátrébb egy öblös férfihang.
– Kijev, Lájoskám! Kijev! Nem Moszkvá. Nem orosz, hánem ukrán!
– Nekem az egykutya! Látja, ugye, hogy mi is itt állunk a sorban? Méghozzá reggel nyolc óta.
– Hogyne látnám, Lájoskám, és még ázt is látom, hogy milyen jó meleg télikábátbán.
– Drága Kati néni, van annak, aki el nem issza… Ha nem szittyózná el az anyjuk, akkor nem fagyoskodnának.
– Lájos, te csak fogdossád be a te szájádát – és neked ezután most már csak Forgácsné! – A soron nevetés hullámzott végig.
Már dél is elmúlt, mire a teherautó megérkezett a szénnel, és lerakodták. A kisebbik gyerek hiába hozott magával vödröt, ő már nem kapott. Egy családnak csak egy vödörrel járt. Hazacipelték a brikettet, majd üres vödrökkel kimentek a körvasútsorra. Itt várakoztak a szénnel púpozott szerelvények, hogy bejussanak a Rákosrendezőre. A vágányok most üresek voltak. A két gyerek egyedül bócorgott a sínek mellett. Nem sok esélyük maradt, túl késő volt. Amíg a felnőttek a Tüzépen sorban álltak, a környékbeli gyerekek összeszedték a vagonokról a lehullott szenet.
Lassú tempóban bepöfögött egy szerelvény. A mozdony megállt. A gyerekeket a süvítve kiáramló gőz beterítette. A mozdonyvezető egykedvűen siklott át a két gyereken. Bámulta az unásig látott, hóval borított, töpörödött házakat. A pályának ez a szakasza félkörívet írt le. A masiniszta a hosszú szerelvény közepét sem láthatta, nemhogy a végét. A szénkupacok tetején kuporogva, egymástól kellő távolságban, három pufajkás vasutas vigyázta a szállítmányt. A két gyerek egymás nyomában bukdácsolt a sínek mellett. Néhány szem tojásbrikett zörgött a vödrök alján.
– Bácsi, sajnáljon meg minket egy vödör szénnel! – szólította meg a kisebbik az elsőt. A vasutas először meghökkent, majd rámordult a két gyerekre.
– Na, húzzatok innen a picsába, nem fogom miattatok kirúgatni magam! Tűnés innen!
– Maga húzzon a picsába! – kiabált vissza a kisebb, és nevetve rohantak is tovább. A második vasutast meg sem szólították, mert amikor meglátta őket vödrökkel felszerelkezve, készenlétbe helyezte magát, és felállt a kupac tetején. A két gyerek úgy igyekezett el kuncogva a vagonok mellett, mintha ők nem is a szén miatt lennének itt, és még az őrt sem látják. Amikor feltűnt az utolsó vasutas szerelvénye, a nagyobb megállt.
– Ez meg fog minket dobálni.
– Mé’ dobálna meg? – fordult amaz a bátyjához.
– Hát nem látod?
A kisebb ránézett a pufajkásra, és az usánka alatt csillogó fekete szemek néztek vissza rá. A vasutas csak egy pillantást vetett a gyerekekre, majd egy félliteres golyvásüvegből nagyot húzott. A nagyobb ráismert a fekete címkéről: cseresznyepálinka volt.
– Na, most már látod?
– Mit?
– Ez egy cigány.
– Na és? Én nem fosok tőlük, bízd csak ide. Bácsi, tetszik adni nekünk egy kis szenet?
A vasutas körülményesen felállt. A szerelvény megrándult. Az őr a flaskát magasan tartva visszahuppant a kupac tetejére. A vasutas mintha megfeledkezett volna a gyerekekről. A figyelmét újból a golyvásüveg kötötte le, és csak a sokadik korty után válaszolt a két gyereknek.
– Nem lehet azt, gyermekem. Látjátok, hogy a szenet mésszel lefrecskelték. Meglátják, ha hiányzik belűle, és akkor meg faszolhatok.
– Az mit jelent, hogy faszolhatok? – erősködött a kisebbik.
Hááát, azt, hogy… Na…! Szóval azt, hogy… hogy kirúgnak. És ha kirúgnak, akkor meg mivel etetem a három pulyámat?
– Mi is hárman vagyunk testvérek, csak a kis öcsém még nagyon pici, azért nem jött velünk, úgyhogy csak a bátyámmal tudtunk jönni. A vasutas hosszan nézte a gyerekeket, majd maga elé meredt, és lebillent a feje.
– Na, ez hótt mártós lett: elaludt.
A nagyobb válasz nélkül hagyta az öccsét, és már készült a fékező fülkén keresztül felmászni, amikor a vasutas újból életre kelt.
– Mit is mondtatok, hányan vagytok?
– Hárman, csak az öcsém még nagyon pici, és azért nem tudott jönni.
– Hárman, és azért nem tudott jönni, mert nagyon pici – motyogta maga elé. – Leszarom én ezeket, leszarom! Nekem ezek ne ugassanak! Rohadjanak meg! Ültében elkezdte a szenet a sarkával letaszítani. A mozdony hangos füttyszóval jelzett. Most már két lábbal, dühödten taposott. A szerelvény lassan, csikorogva elindult. „Basszák meg a hülye szenüket, basszák meg, basszák meg…!” ¬– sodorta a szél az elhaló hangot, és a szén csak potyogott, potyogott lefelé…
Kölyökmacskák
– Csicsíja, babúja, csicsíja, babúja, én Istenem jó Istenem, csicsíja, babúja, csicsíja, babúja, én Istenem jó Istenem…
Berta kint ült a háza előtt egy esőáztatta, napszítta hokedlin. A felső testét előre-hátra himbálva mantrázta a szokott imáját. Özvegyen két fia volt. A nagyobbik az anyja könyörgése ellenére fegyveresen részt vett a forradalomban. Ötvennyolcban egy tavaszi napon akasztották. Azt sem tudhatta meg, hogy a krizantémot melyik sírra helyezheti. A kisebbik még azon a nyáron a Rákos patak fahidjának korlátján, társai biztatására virtusból végig akart egyensúlyozni. Az újabb gyászra Bertának elborult az elméje. A híd alatt egy fakeresztet szúrt partoldalba, és ha nem a ház előtt a hokedlin, akkor a keresztje mellett mondta himbálózva az imáját. A környékbeli suhancoknak az üldözés öröméért nem is nagyon kellett provokálni, magától is kergetett ő a botjával minden gyereket.
Az utca túloldalán három fiútestvér surrant, hogy kerüljék bajt. A Berta husángja a falnak volt támasztva. Az előre-hátra hajolgatást abbahagyta. Nem vette le a szúrós tekintetét a gyerekekről. A kezével matatva kereste a botját. A három gyerek futásnak eredt, majd átvágtak a réten, és ráfordult a Rákospatakhoz vezető útra. A Nagy egy fűvel kibélelt lyukas lábosban alvó macskakölyköket cipelt.
A fiúk a kiscicákat dugdostak a tímár és a környékbeli kandúrok elől. A tímár, a Kicsi apja rájuk bukkant a padlásfeljáróban.
– Hiába ugatok? Nem megmondtam, hogy tüntessétek el ezeket a kurva dögöket!
A parancs a Rákos patakhoz zavarta a fiúkat. A Kicsi reménykedve pislogott a Nagyra, remegett a mindig maszatos szája. A Középső leszegett fejjel fogadta az ukázt. A sebeit vakargatta a rongyos mackónadrágon keresztül. A Nagy is bajban volt. Maga is azt szerette volna, ha ez a három kis maradék felnőne. A Kicsi vissza-visszatekingetett az apjára, de a parancs nem változott.
Felverve a port, Työtyi fékezett le mellettük. A fiúk nem csak az új kerékpárja miatt utálták a Työtyit. Kardosnak, a helyi körzeti rendőrnek a fia volt.
– Szasztok! Na, mi van? Mit visztek? – szállt le kerékpárról.
– Mehetek egy kört a bicajoddal? – a Középső vágyakozva nézett a vadonat új kerékpárra.
– Megmutatod, hogy mi van a fazékban? – Työtyi próbált belenézni az edénybe, de a Nagy úgy fordult, hogy ne láthasson a bele.
– Ha ideadod egy körre, akkor megmutatjuk neked, de addig nem – alkudozott továbbra is a Középső.
– Azt nem lehet, mert az anyukámék megtiltották, hogy bárkinek is odaadjam. Na, muti má’, mit féltitek!
– Nem mutiba készült, irigy kutya bújj a lyukba, onnan meg a kanálisba! – harciaskodott a Kicsi.
– Nem te hozzád szóltam, dedós!
– Te vagy a dedós! És nem mutiba készült, mert nem a tiéd, hanem a miénk! A mi cicáink, és nem a tiéd!
– Cicák? Na! Hadd nézzem má’ meg, dádé! – fordult a Nagy felé.
– Az anyád a dádé! Ne cigányozz, mert pofán váglak! Hallottad, hogy nem mutiba készült – fortyo-gott a Nagy, és megint úgy fordult, hogy a Työtyi ne láthasson a fazékba. A odasandított a Középsőre, hogy a megtorlásban számíthat-e segítségre. De az leszegte a fejét, és a mezítelen lábával egy kavicsot bökdösött oda-vissza. A két gyerek patthelyzetben méregette egymást. Työtyi mosolyt erőltetett magára, és felült a kerékpárra. Hogy a menekülés látszatával ne húzza magára a bajt, lassú tempóban elóvakodott, majd mikor elérte a kellő távolságot, sebességet váltott, és visszakiabált.
– Dögölj meg a macskáiddal együtt te hülye cigó! Cigány! Cigány! Cigány, és megmondalak az apának, hogy el akartátok lopni a bicajomat.
– Työtyi a kurva anyádat, ha elkaplak neked annyi – ordított a Nagy a biciklis után.
– Työtyi! A kurva anyádat! A kurva anyádat és a cicák azért se dögölnek meg! – sipítozott a Kicsi, keresve a Nagy tekintetén az elégedettséget.
A Nagy dühödten elindult a Mogyoródi úton. A Középső, mint mindig most is jócskán lemaradt.
– Gyere már! Ne maradj le! – förmedt hátra a Nagy.
– Ne dumálj! Nehogy már te mond meg nekem, hogyan menjek! Úgy megyek, ahogy akarok. A Középső felmászott egy kerítésre, hogy egy kihajló ágról almát szedjen.
– Hagyd azokat a rohadt almákat! Nem látsz? Még éretlenek!
– De nem azok, nézd már van piros is!
A Nagy letette a terhét, és gyilkos indulattal rontott a meglepett Középsőre. Lerángatta a kerítésről, és minden keserűségét beleadva, amíg bírta szusszal öklözte, püfölte, ahol csak érte. A Kicsi félrehúzódva, sírva fakadt a felkavart porban. A Nagy, amikor elégtételt vett, durván magához ragadta a fazekat, és megindult a patak felé.
– Nem fájt, azért se fájt, és dögölj meg te rohadék gyilkos! – törölte le a maszatos könnyeit a Középső.
– Te vagy a rohadék! – ordított vissza a Nagy.
– Igen is, a te vagy a rohadék! – kontrázott a Kicsi fisztulás hangja.
– Te meg ne ugass, dedós! Dagi! Digi-dagi daganat, digi-dagi daganat, kergeti a halakat, de a halak ügyesek, digi-dagi elesett!
– Te meg, te meg… Árulkodó Júdás, árulkodó Júdás, nem kapsz piros tojást! És hugyos, hugyos, éjjel mindig bepisilsz, éjjel mindig bepisilsz – visítozott a Kicsi, majd menekülve utolérte a Nagyot, és szorosan a védelme mögött vissza-visszatekingetve kapkodta pufók lábait.
A Középső álldogált egy rövid ideig, szipogva, törölgette a harc nyomait. Összeszedte az elgurult almákat, majd a réten keresztül csak úgy mendegélt utánuk, mint akinek köze sincs az előtte haladókhoz. Tüskés, pattogó bogáncsok ragadtak a lyukaktól szellős mackónadrágjára. Térdközépig érő fűben, leszegett fejjel egy bottal csapkodta a környező ellenséget, az egyik szamárkóró a bátyja volt, a másik az öccse. Mire utolérte őket, a Nagy már a patakpartján ült, ölében tartotta a fazekat. Nézte a hömpölygő szúrós szagú fodrozódó vizet. Nem volt tanácsos a vízben fürödni. A közeli gyógyszergyár a patakba engedte bele a felesleges vegyi anyagot. A Kicsi vadászösztöneit, ugrándozó szöcske keltette fel. A Nagy már attól tartott, hogy őt is a patak vizében fogja látni.
– Ne rohangálj, mert ha beleesel, én frankón nem húzlak ki!
– Már megint beleugatsz mindenbe! Minek parancsolgatsz! – jött biztonságos távolságból a szokásos kötekedés.
A Nagynak már nem volt kedve az újabb megtorláshoz. A kismacskák ébredeztek, hangot adva annak, hogy eljött az etetés ideje. A három gyerek szöcskét, sérelmet feledve a fazék fölé kuporodott.
– Tejet kéne nekik adni, mert nagyon éhesek!
– Honnan? Nem tudunk szerezni se – csitította le a Kicsit a Középső.
– Akkor meg vigyük haza a Micihez.
A Nagyra szegeződtek a tekintetek, de nem volt válasz. Gyűlölködve gondolt, a tímárra, és haragudott a Micire is, mert minek szüli ezeket a kölköket, ha tavaly is csak néhány napig tartott a nyávogása?
– Azt nem lehet, mert otthon van a tímár.
– Ő nem tímár, ő az apa, – kezdett bele a Kicsi a visszatérő vitába.
– Neked, de nem nekem – dünnyögte a Nagy az orra alatt.
– Akkor meg szerezzünk valahonnan tejet! Vagy mégis menjünk haza, mert az is lehet, hogy az apa meggondolja magát, majd én rábeszélem őtet.
– Mondtam már, hogy nem lehet! Őt te sem tudod rábeszélni. Ülj le! – állította le a Nagy az indulófélben lévő Kicsit.
– Miért ne lehetne, hagyjad hagy menjen, menjen csak haza, próbálja csak meg! Az az Ő baja!
– Ne hergeld, mert lehúzod a gyufát! – fojtotta bele a szót a Középsőbe a Nagy.
– Én nem is hergelem, és úgy kell mondani, hogy kihúzod a gyufát.
– Ne okoskodj, én azt jobban tudom, mert azt úgy kell mondani, hogy lehúzod, és kuss legyen!
– Már megint parancsolgatsz!
– Nem parancsolgatok, és mondom, hogy kuss legyen! – lökött egyet a Középsőn, aki kis híján legurult a partoldalon.
– Nem kussolok, és inkább kussolj te! – pattant fel a Középső. A maszatos ökleit harciasan maga elé vonta, még maga sem tudta, hogy ebből támadás, vagy védekezés lesz.
– Hiába parancsolgatsz itt, hiába parancsolgatsz! – a Középső a sírás szélén volt, remegett a szája, – és tudod mit, én bele nem dobom az biztos, még akkor sem, ha most itt agyon is versz, és ha megteszed, én éjszaka felkelek, és beléd vágom a nagy kést a szíved legközepébe, és még az sem érdekel, ha te meg is dögősz!
– Én se dobom bele – kontrázott felbátorodva a Kicsi, – és én is beléd vágom a nagy kést, a szíved legeslegeslegeslegközepébe, és engem se érdekel, ha te meg is dögősz! – feltápászkodva a két kis ökle követte a Középső példáját.
A Középső egy kis idő után látta, hogy ebből nem lesz bunyó, és visszakuporodott. A Kicsi is leült, és a fazékból az ölébe vette a kedvencét.
– Az apa miért nem szereti a kiscicákat?
– Ő csak a Micit szereti, mert a Mici mindig dorombol neki – válaszolt a Középső, és ő is kivette a fazékból a cirmosát, – aztat szereti, aki dorombol.
– De ez nem igazság? Ugye ez nem igazság? – nézett a Kicsi a Nagyra, – ha megnőnek ők is dorombolnak, ugye? Én tudom, hogy fognak! – fogta könyörgőre, és már görbült is lefelé a szája.
– Tegyétek vissza – szólt halkan a Nagy. Gyanútlanul visszarakták a fazékba a két nyávogót.
A Nagy felállt, és a fazékkal leereszkedett a híd alá. A hátában érezte a rémült tekinteteket. Leült a Bolond Berta keresztje mellé, és a mocorgó fazekat ölelve, csendesen, reménytelenül omlottak a könnyei.
– Jancsi, ne dobd bele, kérlek – a Középső leszegett fejjel óvakodott le, és két almát csempészett a Nagy mellé. Most is vakarózott. A Nagy úgy tett mintha nem látta volna az almákat. A Kicsi is farral leügyetlenkedte magát. A sírástól a könnye és a taknya egybefolyt. A Nagy úgy fordult, hogy erőt tudjon venni magán, ne lássák, amikor eltünteti gyöngeségét.
– Töröld meg az orrát – szólt halkan a Középsőre.
A mackónadrág a még ép zsebéből előkerült egy mosóteknőt régen látott mocskos zsebkendő. Olyan gyorsan kapta elő, mintha ezen múlna a kismacskák sorsa.
– Menjetek vissza a rétre, majd megyek én is.
– De nem dobod bele őket, ugye? – könyörgött zokogva a Kicsi.
– Ígérem nem dobom bele. Istók zityi, becs szóra!
– Neeeem! Rendesen esküdj!
– Isten bizony! – tette a szívére a kezét a Nagy – húzzatok kifelé, nemsokára én is megyek.
– Ugye nem dobja bele? megígérte!
– Nem! Dehogy dobja bele! Nyugi! Kérsz egy almát? – hordta le a híd alá a két kicsi elhaló hangját a nyári szél.
A Nagy, miközben a szökdösni kész ágaskodó kölyköket visszaterelgette a fazékba, maga mellé tette az edényt. Abban biztos volt, hogy ő nem emészti el a kölyköket, mint a tímár a vizes vödörrel a tavalyiakat. Észre sem vette, de kínjában már ő is ugyan úgy hajolgatott előre-hátra, mint a Bolond Berta a hokedlin. Azt, hogy mit tegyen, abban tanácstalan volt.
Ebbe a tanácstalanságba robbant bele a fakereszt gazdája.
– Mit keresel itt te büdös kölök! Hord el magad! Takarodj haza ahhoz a részeges anyádhoz! Takarodj! – a Bolond Berta lesújtott a botjával. Első csapás a fazékon kondult, a második a Nagy hátán döngött.
– Maga a részeges, maga a bolond, bolond Berta, bolond Berta! – a Nagy rikoltozva menekült ki a híd alól, de még a sarkára sikerült a Bertának lesújtania.
A rét a hídtól még a két kicsinek is sétálva csak ötpercnyi távolságra volt. A Kicsi, és a Középső a rét partoldalán ült, egykedvűen nézték a focizókat. A Nagy idáig sántikált.
– A cicák hol vannak?
– A Berta, a Bolond Berta megtámadott – lihegett a Nagy az események izgalmától.
– És a kiscicákkal mi lett? – tört el megint a mécses a Kicsinél.
– Nem tudom! A Berta lejött a hídhoz, és rám támadt! Olyan gyorsan, hogy nem tudtam mit csinálni!
– Az a gonosz megöli őket! Menjünk vissza, és verjük meg! – ugrott fel a Kicsi, és már indult is a patak felé.
– Gyere vissza! Nála van megint az a hülye botja! Várjuk meg, amíg elmegy onnan! – fegyelmezett a Nagy.
Így is tettek. Negyedóra múlva már csak az üres fazekat találták meg, azt is úgy, hogy félig belelógott a patakba. A fazékból a füvet szálanként sodorta tova a víz. A Kicsi zokogásba tört ki, a Középső már megint vakarózott, a Nagy is zavarban volt, mert megkönnyebbülést érzett. A Bolond Berta tette meg azt, amit neki kellet volna.
Másnap reggel elindultak a rétre focizni, a kicsi hozta a gumilabdát. A Középső és a Nagy bosszút forralva tele tömködték a zsebeiket kaviccsal, hogy majd jól megdobálják azt a gyilkos Bertát. Most nem mentek át a túloldalra. A Bolond Bertának a háza az utca felől nem volt bekerítve. A szomszédjának fakerítése mellett lopakodtak. A palánk miatt nem láthattak semmit, csak a szokott mantrát hallották.
– Csicsíja, babúja, csicsíja, babúja én Istenem jó Istenem, csicsíja, babúja, csicsíja, babúja én Istenem jó Istenem…
– Dögölj meg te rohadék gyilkos! – ugrott ki a két nagyobb, de a kavicsok célt tévesztettek.
A Berta nem a szokott helyen ült. Olyan mélyen elmerült az imában, hogy észre sem vette a támadást. A husángja a falnak volt támasztva. Mikor észlelte a három lurkót, az előre-hátra hajolgatást abbahagyta. Nem vette le a szúrós tekintetét a gyerekekről. A kezével matatva kereste a botját. Mikor ráakadt, maga elé bökte, majd ültében belecsimpaszkodott, mintha fel akarna állni, de megakadt a mozdulat. Egy kismacska kapaszkodott fel a mellkasán, és a vállára egyensúlyozta magát. A másik kettő az ölében gyűrte egymást. Berta ránézett a gyerekekre, és az előre-hátra hajolgatás újból megindult, ami most már inkább óvatos volt, mint zaklatott.
– Csicsíja, babúja, csicsíja, babúja, én Istenem, jó Istenem, csicsíja, babúja, csicsíja, babúja én Istenem, jó Istenem…