1.
Almafa
Otthon vagyok, azt álmodom,
körém gyűlve barát, rokon,
nem látom őket csak tudom,
hogy ott vannak,
az ismerős tárgyak meg
olyanról faggatnak,
hogy az ujjnyomomat
őrizzék-e még.
Nem tudok felelni,
nincs módom az illemre,
talán majd máskor
válaszolok mindenre.
Itt majdnem felébredtem,
de a fáradtság visszarántott
vagy talán a hang volt,
mi az udvarról kiáltott,
hogy maradjak még.
Megyek a hang után,
aggódni nincs okom,
mégis a gyanakvás
ráncolja homlokom:
mintha nem csak hozzám,
belőlem is szólna,
mintha kívüle itt minden
tákolt díszlet volna.
Sokat s lassan megyek,
míg felfedezem végre,
miért is érkeztem erre a vidékre:
az udvaron sok virág,
középen almafa,
tövében szólongat
árnyékom önmaga.
2.
Vörös-tenger
Tisztázatlan,
hogy kerültem vissza ide,
de ezt a tengert jól ismerem,
vidám halaival táplált,
míg a közelében éltem.
Most csak ringat a vize,
ringat és megtart.
Horizontok, partok?
Se közelebb, se távolabb
nem sodródom így.
A nap is gyanús már egy ideje,
ahogy szünet nélkül,
egyenletesen melegít – emlékezetből.
Apropó, emlékezet!
Gyerekkoromban azt mondták,
aki fülére szorítja egy tengeri csiga házát,
hallhatja benne a víz moraját.
Félek, ezt most tönkretettem,
mert alattam, a mélyben,
miként a zsákmányt vagy titkot szokás,
hideg, feszes figyelemmel,
már a te hangodat őrzi minden.
3.
Csecsemő
Egy létra óriások lábára lép
– meg sem érzik,
nevetve morzsolnak szét falakat.
A vak csillár egykedvűen lengedez,
és szikrát hány néhány
felbosszantott vezeték.
Talán jó helyen vagyok így is,
pedig új arcát mutatja a félhomály,
szinte pózol és kérkedik,
míg karjában percenként hízik
nagyobbra egy nyöszörgő,
testetlen csecsemő: a félelem.
©Láng Eszter alkotása