– Bele kell halnod az írásba – tanácsolta példaképem, a nagy író.
Értetlenül néztem rá, ezért fesztelen nyomatékkal a hangjában megismételte:
– Bele kell döglened, érted? – majd sarkon fordult, és magamra hagyott a zsúfolt nézőtéren. Attól kezdve szempillantásnyira sem tudtam letenni a tollat, úgy sercegett a papíron, akár egy mániás szú a fakéreg alatt:
írtam hajnalban, öntudatlan félálomban, lepottyantam az ágyról,
kiugrott a vállam,
írtam a lépcsőházban, rosszul léptem a fordulónál,
kificamítottam a bokám,
írtam a főnököm irodájában, miközben az értékelhetetlen teljesítményemről papolt, távozáskor nekimentem az üvegajtónak,
felrepedt a szemöldököm,
írtam friss munkanélküliként a parkban lődörögve, megbotlottam egy félrehúzott csatornafedélben, belezuhantam a kanálisba,
levált a porc mindkét térdemben,
írtam, amikor a sütőben felejtett mirelit sonkás pizzától felgyulladt a lakásom,
füstmérgezést kaptam,
írtam, miközben a tűzoltó kimenekített lángoló hajlékomból, a fejem nekiütődött a korlátnak,
súlyos agyrázkódást szenvedtem,
írtam a szirénázó mentőautóban, egy figyelmetlen kamionos lesodort minket az útról,
a bal karom szilánkosra tört, elrepedt négy bordám.
Megsuhintott a halál szele, de még többet írtam:
írtam és írtam a műtőasztalon, amikor az orvos rossz oldalon nyitotta fel a koponyámat,
írtam és írtam, amikor a rezidens felfedezte a hibát, és befejezte a műtétet a helyes oldalon,
írtam és írtam, amikor apám meglátogatott a sürgősségi osztályon, és arról beszélt homályos szemekkel, hogy az orvosok nem sok jóval kecsegtetnek a túlélési esélyeimet illetően,
írtam és írtam, amikor konzíliumot tartottak felettem fehérköpenyes alakok susmorogva, az állapotom súlyosságáról,
írtam és írtam, amikor áttoltak az elfekvő osztályra, reméltem rövidesen bekövetkezik, amire vágyom.
Már nem bíztam semmit sem a véletlenre:
írtam és írtam és írtam, amikor hosszú éles sípolás közben egyenes vonal jelent meg az EKG monitorán,
írtam és írtam és írtam, amikor az életfunkcióim megszűntével a testem kezdett kihűlni, a vacogástól remegett kissé a kezem,
írtam és írtam és írtam, amikor beállt nálam a hullamerevség, az izmaim keménysége már komolyabb nehézséget okozott,
írtam és írtam és írtam, amikor a pap feladta rám az utolsó kenetet – lelkem megkapta a megszentelő kegyelmet, bűneim megbocsájtattak,
írtam és írtam és írtam, amikor a temetésemen a nagy író búcsúbeszédet tartott, megrögzött grafomán volt, mondta, aki folyton csak írt, így próbált meg elbújni az alantas lét elől, az általa kreált fiktív valóságba.
A ravatalozóban letettem a tollat. Elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, szeretném visszakapni az életem:
a vasárnap délutánok kampójára zsúfolt gyerekkori bánataim,
a keserédes családi történetekbe mártogatott kérdő mondataim,
az újra és újra elkövetett szánalmas hibáim,
a hajnali buszok ablakában tükröződő fáradt arcok megrendítő szépségét,
a dunaparti séták szoros ölelését,
a huzatos lépcsőházak érdes libabőrét,
a kedvenc lemezeim megnyugtató sercegését,
a maszatos ujjaimhoz ragadt kanál keringőjét,
a magára hagyott cigarettafüst halványkék lebegését,
a hatvanhármas bogárhátúm jókedvű ciripelését,
az illékony álmodozásaim melengető párolgását,
a nyári utak felett hullámzó levegő délibábos foncsorát,
a letépett leukoplaszt égő fájdalmát,
a bárányfelhők szendergő vonulását,
a budai hegyek fűszeres levélillatát,
a belvárosi kapualjak odvas szagát,
a szíves fogadtatások fogyóhold mosolyát,
a levendulás rozéfröccsök provanszi zamatát,
a zongora fémhúrjain sztepptáncoló kalapácsok ritmusát,
a meztelen testeink szenvedélytől megrészegült szőnyegre huppanását,
a nevetőráncaink párhuzamosainak találkozását,
az alkonyi ég vizében szétmálló napkorong lángvörös oldatát,
az éjszaka csillagflitteres bársonytakaróját.
Lement a függöny. Vastaps.
Ott gubbasztottam a színpadon meghajoló színészek előtt – ráébredtem, hogy túlságosan azonosultam a darab főszereplőjével, akinek tragédiái és diadalai két felvonás erejéig a sajátjaimmá váltak. Mindent éreztem, amit ő érzett, mindent átéltem, amit ő átélt, elmerültem egy kitalált világban. Egyedül maradtam az üres sorok között.
Másnap hajnalban álom és ébrenlét határán eszembe jutott egy színdarab ötlete.
Lázasan jegyzetelni kezdtem:
írtam és írtam és írtam – egyszer csak kiesett a kezemből a toll, utánanyúltam…
