Lélekoldó – személyes olvasat
„…van sorsuk a könyveknek, van az olvasónak is: s minden attól függ, mikor találkoznak.”(Lénárd Sándor)
Az emberiséget két részre lehet osztani: akik már olvastak valamit Lénárd Sándortól és akik még nem. Az előbbiek a boldog szerencsések, mert egy csodálatos, az élet viharaiban megedződött bölcs éleslátó leírásaival és sok-sok remek történettel gazdagodhattak.
Lénárd maga is különös figura: orvos volt, tizenhárom nyelven beszélt, orgonált, szenvedélyesen szerette Bachot, és klasszika filológiát tanított egy amerikai egyetemen, majd egy brazíliai őserdőben élt és gyógyított haláláig.
„– Tudod, mi a jó könyv? Jó könyv az, amely két sorban vagy kétszáz oldalon rögzít benned egy képet vagy egy frázist, melyet soha életedben nem tudsz többé elfelejteni. Amely új húrt von emlékezeted hangszerére, s ha tíz év múlva megérinted, még mindig azt a hangot adja vissza.” – írja a Római történetekben. Én bizony így jártam az ő könyveivel, amikor tizenévesen édesanyám, és egyik lenyűgöző mesélőkedvű nagynénje (aki Lénárd levelezőpartnere volt) ajánlására először kézbe vettem az írásait.
Köteteit azóta sem nagyon teszem föl a polcra, vagy ha mégis, újra és újra az ágyam mellett kötnek ki: mert Lénárdot elsietni nem lehet. És egyszerre, véglegesen elolvasni sem: káprázatos műveltséggel és gondolattal megtöltött, rövidnek látszó, de hatalmas lélegzetű könyvek. Ráérősen érdemes olvasni, vissza-visszatérni hozzá, kis kortyokban inni szavait, komótosan civódva vagy épp összemosolyogva a gondolataival. Kevés művet tudnék említeni, mely egyszerűségben, méltóságban, bölcsességben, a világlátásnak ezen nagyszerű mélységében hozzá fogható volna.
Művei leginkább vallomások, meditációkkal tarkított belső monológok, melyeket kis történetek és emlékezések szőnek át sűrűn, üdítő színességgel. Sajátos jó ízét pedig bölcs iróniával fogant, szellemes morfondírozásai adják, minden második mondata aforizmaként idézhető. Szellemi gyöngyfűzés részesei lehetünk, írásaiban a legkülönfélébb helyekről, kultúrkörökből származó részletek találják meg helyüket egymás társaságában. „A magyar költő, még ha tiltakozik is, mindenkinek rokona vagy legalábbis ismerőse…” írja egy helyütt Lénárd, és mindjárt saját példájával bizonyítja is.
Talán orvos voltából fakad sajátos iróniája, olykor távolságtartása is. Bölcs humorú írásaiban nem szenved együtt a beteggel (még ha saját magáról van is szó), hanem megfigyeli és gyógyírt keres számára. Éppúgy, mint a brazíliai hétköznapokban: német telepest, feketét és „indiót”, érdemes és érdemtelen beteget egyaránt gyógyít. Aztán a fényes délutánokon némelyiküket emlékezetes egyedi portréban örökíti meg, mint Völgy a világ végén című könyvében Perikles a borbély alakját.
„Perikles nem ismer betűt. Európainak, aki mindig csak írástudók közt élt, érdemes közelebbről megismerni. (… ) Analfabéták első kézből kapják az életet. Úgy viszonylanak az írni és olvasni tudókhoz, mint a paraszt, akinek a felesége a levesbe való tyúkot az ólból, a főzeléket a kertből hozza, és a párolgó, illatos leveshez az Úrjézust hívja vendégül, ahhoz a városlakóhoz, aki egy kis csirkét ábrázoló tasakból valami port önt a forró vízbe.
Az emberiségnek pár százezer évig nem volt szüksége könyvre, aztán kitalálták a betűt, hogy írhassanak valamit a sosem volt aranykorról. Arról, amit szagolni, fogni, érinteni kellene, a vaskorszak szerencsétlen fia az iskolában olvas, eltemetik a könyvek, elveszíti a képességét, hogy saját szemével lásson!”
Sűrűn sorjázó anekdotáiban kedves latin elődeit követi: „Az antik írók nem boncolták személyeiket: nem szóltak tetteik titkos rugóiról; a tetteket írták le. »Volt egyszer egy asszony, Ephezusban« – mondja Petronius, s elmond róla egy kis mesét. A végén mégis pontosan tudjuk, milyen asszony volt.” Így tesz Lénárd is: néhány laza csuklómozdulattal veti vászonra egy-egy történet vázlatát, s a kép szavai nyomán életre kel, kiszínesedik. Domborzatot kap a táj, a levegő nehéz illatokkal lesz terhes és megtelik muzsikával.
Szívfacsaróan szép mondatok születnek a honvágy természetéről egy olyan ember tollából, aki négyéves kora óta úton van, s otthonra évtizedekig csak ideig-óráig lelt, míg rá nem talált a Donna Emma völgybéli „láthatatlan házra”. A gyermekkori illatok, ízek, növények hiányoznak neki leginkább: „a hangok lekottázhatók, a színeket hullámhossz jellemzi; a szagok leírhatatlanok. Hiába kísérelném meg szomszédaimnak leírni a rezeda, a levendula, a hársfa, az orgona illatát…”
Napok óta újra forgatom a könyveit, készülve a mostani bizonytalan helyzet feszültségeit, félelmeit fókuszba állító Háború és béke csoportok alkalmaira. Lénárd lelki útravalóval szolgálhat a felkavargó rémület idején, és a mindennapok szilárd belső egyensúlyára tanít. „A remeték nem szenvednek neurózisban. A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.” Bizonyára az sem kis feladat manapság, hogy magunk körül ezt a csendet megkeressük vagy megteremtsük, hiszen az, amit az ember manapság élet örvén csinál, nagyon távol jutott attól, ahogyan élni kellene. A szellemi remeteség lehetősége mellett a hasznos tevékenység és a mentális egészség megőrzésének lehetőségeiről is szépen, megfontolásra méltón szól. Megmutatja, hogyan lehetséges megbékélni azzal, hogy nem vagyunk mindenhatók, de mégis hozzátehetjük a világhoz azt a kicsit, ami tőlünk telik: „A délelőtt a kenyéré, a délután a kalácsé. A délelőtt az ásóé, kapáé, a délután a tollé. A délelőttöt könnyű megosztani: a délutánt jobb azoknak fenntartani, akik közelebb állnak hozzánk – az estét mindig csak avval szabadna töltenünk, akit szeretünk. A délutánnak kell minket arra tanítania, hogy a sötétbe fordulás nem tragédia: a délután a nap jobbik része.”
Erősen bízom abban, hogy ha a vérrel áztatott huszadik század egy ilyen csodás szavú, finoman somolygó bölcset tudott adni, akkor ma sincsen minden veszve. Érdemes olvasni időről időre, mert mindig örömet ad embersége, műveltsége, stílusa. Lénárd minden műve olyan lelki táplálék, amelyből a zűrös és barátságtalan, kedvességben szűkös napokban életkedvet, energiát nyerhetünk. Még sokáig szükségünk lesz rá.
A Szerző tanár és irodalomterapeuta – saját oldala:
https://www.facebook.com/lelekoldomnagyemese
Fotó: Lénárd Sándor portréja / Cultura