Hunyorogva nyitottam fel a szemem a mára már túlságosan is sokszor hallott idegesítő hangra. Pitty… pitty …. pitty ….. Remek! Megint egy szokásos kínkeserves hétköznap a sok közül! Komolyan nem tudom, hogy csinálják azok az emberek, akik az első madár csippentése előtt bugyuta mosollyal az arcukon kipattannak az ágyból, és bármi jelét adják annak, hogy nem élőhalott zombival, vagy évezredek óta egy koporsóban sínylődő wc-papírba tekert múmiával akadt dolguk azon az inkább még éjjelinek mondható órán. Mert mások és jómagam bevallása szerint is így nézhetek ki minden egyes reggelen, függetlenül attól, hogy hajnali hat vagy délután kettő van. Igen, nekem csak ez a két jól berögzült ébredési időzónám van
(plusz-mínusz másfél óra), amíg összekaparom magam legalább annyira, hogy ha akár csak a sarki hajléktalan mellett kötnék is ki, ő szánalomból ne adományozná nekem ingóságait, hátha azután nem nyújtok annyira szörnyű látványt. És most, hogy ilyen részletesen kitárgyaltuk pillanatnyi formámat, térjünk vissza annak a bizonyos napnak reggeli ( inkább fájón éjszakára hajazó) óráira, melyek teljesen átlagosnak indultak, mégis életem, talán legnagyobb katasztrófájába, torkolltak (pedig mit ne mondjak, abból volt már egy pár). Inkább el sem mesélem.
©Varga Ágota fotográfiája