Guti Csaba: A tarisznya

Szegényház volt, annak minden nyomorával és keserűségével együtt. Volt bőven mindkettőből, talán még több is, mint amit az ember elbír. Meg is hajlott abba az asszony háta, és keszegarcúvá faragta az egykor oly daliás férfi arcát. A szegénység egy dolog, az éhség egy másik, de lappangott a roskatag falak között valami sokkal nagyobb rettenet is, ami kiszaggatta a két ember lelkéből a derűt, és elrabolta a reményt a mindennapoktól.
A lány beteg lett, igazán beteg.
Hogy mi lelte valójában, arról még a doktor is csak hümmögni tudott, s csak a fejét ingatta szüntelen, amikor a gyermek sápadt arca fölé hajolt. Cseppeket írt fel, majd annyit meghagyott még a szülőknek, hogy imádkozzanak, mert a beteg gondját át kell, hogy adja az Istennek, mert ő egyebet vele már nem tehet.
Döfés volt minden szava a szívnek, szúrás egy rozsdás késsel.
Az asszony diktálta a leányba a cseppeket, faggyúval kenegette a mellkasát, mert a láz állandó bitorlója volt az apró kis testnek. Az apa tétlenül nézte azt, szavakkal cirógatta a beteget, támogatta vele az asszonyt, aki oly régen nem aludt már. Virrasztott, állandóan virrasztott a gyermek mellett, mintha csak a lopakodó halált akarta volna elkergetni a szüntelen ébrenléttel.
Hosszú volt az éjszaka, a kislány nehézkes köhögése párálta tele az apró kunyhó falait, minden levegővétel egy megnyert csata volt.
A háborút vajon ki nyeri? Elfáradtak a katonák…
Hajnalodott. Véres volt az ég alja, a férfinek úgy tűnt, pedig az élet volt abban. Az asszony épp a lánykát kínálta. Tejes puliszkát készített, illata lekúszott az ember orrába, megszorította az üres gyomrot. Nem kellett az a betegnek, nem kellett egy falat sem. Egy apró morzsa ékeskedett csak a kicserepesedett ajkain, de nem nyíltak azok meg, hogy életté válhasson az étel odabent. Az anya könyörgött, rimánkodott neki.
– Egyél, gyöngyöm! Egyél már! Csak egy aprót, egy kicsikét! Erő van abban, meglásd, jobb lesz majd!
De a lány nem akarta azt meglátni. Sápadt arcocskáját a fal felé fordította, majd a betegség egy pillanat múlva ismét elaltatta.
Az anya kezében remegett a tányér, a szemeiből a könnyek majd kiborultak, mégis megacélozta a tekintetét, amikor a férfire nézett.
Nem szóltak. Látták egymáson a gondolatokat.
„Ha nem eszik, baj lesz! Nagy baj…”
A férfi nagyot sóhajtott, leakasztotta a szögről a tarisznyát. Üres volt az, csaknem üres, épp csak egy kis kenyér törődött benne. Nem bírt enni mást, nem bírt elvinni egyebet, hátha valamit megkíván a pici lány, a súlyos beteg.
Nehéz szívvel lépett ki a kapun.
„Vajon meglesz-e még, amikor jövök?”
Minden lépés égette a lábát, mintha parazsakon járt volna. Odabent talált volna csak enyhülést, mellettük, mégis menni kellett, az élet megkövetelte azt. Ismét felpillantott az égre.
„Véres az alja, bizony, hogy az!”

A nap marta a bőrt, az eke folyton megbicsaklott, a férfit szinte rángatta a ló, nem volt akarat a munkában.
„Mi lehet odahaza, mi lehet vajon?”
Alig lett este, ólomként csepegett alá minden pillanat. A férfi elindult haza. Fáradt volt, mégis szinte szaladt. Hívta az otthon. Szívdobogva lépett be, a lámpa apró fénye megvilágította az arcokat. Az asszony tekintete rávetült.
„Csak, hogy megjöttél!” – sugallták a szemei.
A férfi az ágyhoz lépett, a lányka aludt, az arca verejtékezett, a paplan alig mozdult gyönge mellkasa felett. Állt ott egy darabig, majd megfordult, és csöndes léptekkel elindult, hogy felakassza a tarisznyát. Nem volt a mozdulatban lendület, mégis koppant egyet az a tarisznya, amikor a falnak verődött. A kenyér fele benne volt még, szikkadt teste árulkodott, ahogy megütközött.
A lányka felnyitotta a szemeit a zajra, erőtlen mosolya szíven ragadta a férfit.
– Mit hoztál, apuka, onnan messziről? – kérdezte rebegve.
A férfi nagyot nyelt, csak azután szólt.
– Nem hoztam én semmit, kicsi lánykám! Mit is hoztam volna… – mondta keserűen, a szíve majd belehasadt. Már épp fordult volna el, hogy a beteg ne lássa gyötrődését, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Sosem értett a játékhoz, de akkor az a gondolat villámként csapott az elméjébe.
„Ezt megpróbálom!” – határozta el. Visszafordult a tarisznyához, törődést mímelt vele, szinte simogatta, mintha kincset rejtett volna az. Halkan szólalt meg, csakúgy mellékesen, mintha semmi jelentősege nem lett volna annak.
– Nincs ebben semmi, éppen csak egy kis kenyeret hoztam vissza, amit a tündérektől kaptam délidőben, mert hallották, hogy korog a gyomrom.
A kislány újra kinyitotta fáradt szemeit, láztól piros arcára, mintha újabb rózsák gyúltak volna a hallottak után.
– Tündérekkel ebédeltél, apácska? – kérdezte erőtlen hangon, de egyszeriben, mintha egy kicsi élet visszaköltözött volna a szemeibe.
– Azokkal, édesem! Három gyönyörű tündérlánnyal. Kenyeret adtak nekem – mondta buzgón a férfi, és kotorászni kezdett a koszos kis batyuban. – Azt mondták, csodakenyér, vagy mi a túró. Azt nem tudom megmondani, hogy valóban így van-e, de az bizonyos, hogy miután megettem, egyszeriben megtanultam fütyülni.
Azzal harsányan fújni kezdte a víg dallamokat, mintha csak rigó lett volna. A lányka elmosolyodott, halványan, alig, de mégis mosoly volt az.
– Itt van-e! – halászta elő a darabka kenyeret az apa, aki akkor már nagyon belejött a hadoválásba. Bizony kemény volt az a kenyér, talán már színe is volt, úgy megöregedett, a kislány mégis úgy nézett arra rá, mintha valóban a király asztaláról csente volna el az apja.
– Nézd csak! Még a foguk helye is ottmaradt! – mutatott rá a férfi a kenyér szélére, ahonnan egy darabka letörött. – Látod? Éppen itt! – bizonygatta.
– Tényleg! – ámuldozott a lányka. – Milyenek voltak azok a tündérek? – kérdezte felbuzdulva.
– Hát, amolyan apró kis lények, de csodaszépek! Olyanok éppen, mint te, csak jóval kisebbek! Ekkorkák talán! – mutatott egy arasznyit az apa. Szárnyaik voltak, oly hangtalanul repültek, hogy nem is lehet azt hallani, csak azt láttam, hogy egyszer csak a fejem felett kuncogtak. Mindig vidámak voltak, és felettébb jószívűek. Nekem is azért adták azt a darabka kenyeret, mert látták, hogy szegény ember vagyok. No, de el is teszem hamar, mert még ellopják az egerek, az meg aztán igazán nagy pocséklás volna!
Lassú volt a mozdulat, amikor elfordult a kenyérrel. Lopva az asszonyra nézett, könnytől csillogott annak mindkét szeme, de volt abban valami más is.
A kenyérke a tarisznyában volt, a férfi levetette az inget, olykor a lányra pillantott. A kicsi beteg erősen gondolkozott. Hamarosan újra megszólalt. Talán egész héten nem beszélt annyit, mint akkor este.
– Apácska!
– Mondjad, gyöngyöm!
– Gyerekek is ehetik azt a kenyeret? Talán én is megtanulnék tőle fütyülni!
A férfi szeme úgy csillogott, mintha drágakövekből rakták volna körbe, mégis elfojtotta örömét.
– Hát, azt mondták, gyerekeknél nehezebb a dolog, többet kell belőle enni, sok hosszú nap, de meg lehet próbálni. Akarod? – kérdezte.
A következő pillanatban szinte vágott a csönd. A szívek dobbanását is hallani lehetett. A kislány erőtlen szava törte azt meg.
– Ha lehet…
A férfi nem mondott semmit, szinte belebújt a tarisznyába, hogy elrejtse az érzéseit. Mögötte az anya hangtalanul felzokogott. Az ablakhoz lépett, azon nézett kifele, csak a vállai rázkódását lehetett látni. A kislány a következő pillanatban a szájába vett egy darabka kenyeret, rágni nem tudta azt, de az apró ajkak meleg ölelésében hamar elolvadt az. Nagyot nyelt, mintha csak gombócot akart volna leküzdeni, majd ügyetlenül fütyülni próbált. Az apja hamar rászólt, de csak a javát akarta.
– Nem úgy megy az, kincsem! Nem lehet azonnal, mert ha rögtön próbálod, elfújod a szerencséd! Sokat kell megenni ahhoz, hogy harsogjon az a füttyszó, hosszú napokon keresztül!
Akarod így is?
– Akarom, hát! – mondta a gyermek, és még egy darabot leküzdött. Kellett arra inni is. Minden apró korty gyógyszer volt a testnek, léleknek.
Könnyebb volt úgy az álom is mindhármuknak.

Másnap az apa ismét elindult. Akkor már könnyebbek voltak a léptei, bár a munka érdekelte akkor a legkevésbé. Hamar haza is indult, épp csak térült, és fordult. Nem ment azonnal be, előtte még elsietett az öreg diófához, azt beszélték meg, oda rejti az asszony a puliszkát összegyúrva, kendőbe csavarva.
Belerakta azt a tarisznyába, csak azután lépett közéjük. A kislány alig volt ébren, de ahogy meglátta az apját, nyomban kinyitotta a szemeit.
– Ma is találkoztál a tündérekkel, apácska?
– Mi az hogy! Hallgasd csak! – azzal a férfi szinte trillázni kezdett, harsányan fújta a dallamokat. A lányka ámulva figyelte.
– Ez igazán szép, apácska!
– No, ez már nem a kenyértől van, ma puliszkát adtak, mesepuliszkát! Itt van, ni! – azzal hamar előcsomagolta az ételt, tört belőle, és a lányka felé nyújtotta. A kislány nem is gondolkozott, elvette, bár gyenge karját majd lehúzta az a kis darab étel.
Megette.
Megette azt, és még amennyit az apa adott neki. Az anya meleg tejet hozott addigra, jól esett az a száraz puliszkára.
Így volt ez rendjén.
Aznap csillagfényes éjszaka volt, beragyogta az apró kis kunyhót.

A férfi hamar hazament azokban a napokban, rendre összebeszélt előtte az asszonnyal, az öreg diófa is tette a dolgát, elrejtette a finom étkeket, a „tündérlakomákat”.
A kislány csipegette azokat, mint a kismadár a magokat, és hallgatta a csodalényekről szóló történeteket. A színe szebb lett napról-napra, talán még a csontjai is elbújtak a hófehér húsok alá.
Aztán egyik reggel, ahogy a fák között járt a férfi, hirtelen vidám madárcsicsergés bújt a fülébe. Már otthon volt, csaknem otthon, mégis megtorpant, gondolta meglesi azt az ékes torkú madarat. Lassan széthúzta az ágakat, és akkor meglátta, ahogy a kisleány a tornácon áll, és fütyül, megállás nélkül egyre csak fütyül, mintha valóban egy rigó lett volna.
Kövek szakadtak le akkor az apa lelkéről. Nem vigyázott akkor már a lépteire, bátran utat tört magának, és kilépett a tisztásra.
A lánya tárt karokkal, nevetve rohant felé.

*A novella harmadik helyezést ért el a Zuglói alkotókör “Aranyló falevelek” pályázatán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük