(montázs, verscímeimből)
Megteremtettelek.
Belőlem nőttél.
Megszerettelek.
Ma, távolodón,
fázom nélküled.
Csillagfény-távol
a mosolyod.
Fényt csókolsz rám.
„Azóta” – hófehér gyászban –
mégis élek. Valami égi hatalom
vigyáz.
Tavasz jön. Azt hittem,
majd megérkezel…
Áldanám a létet!
„Azután” csak a hiány,
elmúlás, alkony, fájó hajnalok,
kék csend, fényvirág.
Angyalok sírnak.
… Hová rejtette
örök életű anyám
a zenebohóc
fénymosolyát?
Hová tűnt
apám mosolya,
a harmónia,
a tavasz-ébredés,
az első szűz hóvirág?
Végérvényes várakozás.
Halott remény…
Kerestelek hóesésben,
kolduslélekkel.
Nem sejtettem:
elhagysz angyalszárnyakon.
Csak a búcsú maradt,
a gyász, a hiány,
az éj-kék emlék,
széthullt szirmok,
kékre fagyott álmok,
ős-emlékeid,
végtelen mosolyod,
közös csillagon:
anyám emléke is nyár…
Cseresznyevirág,
napraforgó kelyhén szomjúság.
Szavak – Anyám szava –
szökevény szavak.
Csillaggá csókoltalak.
Fény-arany álmom
ultramarinban elvész – veled.
Harangok szólnak érted.
Rekviem…
Majd megérkezel.
Velem maradsz,
a szívemben hordalak.
Léleklánggal színezek
fejfákat.
