Alapjaimtól kezded.
Kimered a sódert,
karoddal feszülsz az áramlatnak.
Dacolsz, ágaskodsz, markolsz.
A hordalék a lábadba ütközik.
Apáidtól tanult szitkozódással
veted lábad az aljzatba.
Utána a partról nézel.
Addig nyújtózkodom, ameddig akarod.
Ahol tovább érnék, ott
egyszer vágsz,
kétszer mérsz.
Tovább kell vinni a hagyományokat.
Rajtam a sor,
hogy átengedjem őket.
Mint az örökölt ruhát,
mosolyogva kell őket fogadni.
Elvégre azért vagyok, mert ők voltak.
Meg nem született életek,
beázott borospincék,
és leszakadt mosolyoktól
terhes esték útvonala vagyok.
Hídfőimnél tábort vernek
eltűnt korok,
gerincemen nyomot hagynak
anyák nélküli felnövések.
Korlátok közé szorítva
csak a zavart víz hangjai
tartanak meg.
Rám aggatott nevek
húznak fel újabb szárnyfalakat.
Csupa erő, csupa büszkeség.
Nektek magasodom a nappal.
Amikor az este ránk borul,
és amíg ti újabb mélységeket
álmodtok rólam,
én visszabontom
gondosan emelt pilléreim.
Köveim letisztogatom.
Egy másik isten házába hordom
még épen maradt darabjaim
és titokban megváltoztatom
a családnevem.
©Séd Imre alkotása
