Nehéz gyerekkorra emlékszem. Mindig csak a szegénység, a nincstelenség. Szükséglakás. Hozzánk jobb volt, ha nem jött senki. Anya is én is szégyellettük, hogy hol lakunk.
Oly sokszor éreztem, magányos vagyok. Annyiszor voltam egyedül, mikor nem kellett volna egyedül lenni.
Kisiskolás lehettem, mikor egyszer megbetegedtem. Orvoshoz kellett menni, de anya nem tudott a munkából otthon maradni. Nem a lakóhelyünkön dolgozott. A nővére igen. A keresztanyám a helyi élelmiszer boltban volt eladó. Onnan szökött el 10 percre, hogy engem, a beteget bedobjon az orvoshoz. Szó szerint bedobott. Álltam a zsúfolásig tele váróteremben az ismeretlenek között árván. Még egy pillanatig láttam Keresztanyámat az ablakból, ahogy felpattan a biciklijére, hosszú copfba kötött, fekete haja lebbent a szélben.
Ma is előttem van az orvosi várószoba. Sok ember. Kellemetlen szag. Köhögő, krákogó öreg emberek. Ijesztő volt. Mi lesz velem? Ide tuszkolt be keresztanya? És mért nem várt meg? És hol van az én anyukám?
Álltam ott elveszve, hosszú ideig vártam, mire egyszer az asszisztens néni kijött és kérdezte: – Az a kicsi kislány kivel van? Mondtam, hogy én egyedül. Nem is akarta elhinni. Behívott. A doktornő nagyon szigorú, erős hangú, határozott egyéniség volt. Féltem tőle. Megvizsgált. Kiadta az utasítást, vetkőzzek le, mert injekciót fog adni. Rémülten vártam a szúrást. Kaptam egy jó nagy szurit. Gyenge, elesett, kis árva voltam. Sírtam.
Így sok év távlatából nehéz visszagondolni, mi fájt jobban a szúrás, vagy, hogy nem volt mellettem az édesanyám.
Még a morcos doktornő is megsajnált: – Ez a gyerek egyedül jött betegen?
Megsimogatta a szőke buksimat és mondta: – Na, gyere ide, választhatsz egy injekciós dobozt. Ez volt az ajándék, mert pityeregve, mégis hősiesen viseltem a helyzetet.
Arra nem emlékszem, hogyan jutottam haza, kivárt, mi volt ezután. Azt törölte az agyam.
Milyen nyomokat hagy egy-egy ilyen kényszermegoldás egy gyermek lelkében? Egyetlen gyermeke voltam anyámnak. Nem tudott mellettem állni, mikor annyira kellett volna. Felnőtt fejjel megértem, hogy mindent egyedül próbált megoldani. Nem maradhatott otthon velem, ha beteg voltam, mert akkor nem lett volna még az a kevés pénz sem. Milyen kiszolgáltatott, megalázó helyzet. (Apám ment a maga kacskaringós útján.)
Nem csak az z injekciós doboz volt üres… A hétköznapok, az ünnepek, a vacsorák, az esték… Mindig hiányzott valami, amitől felnőttként az ember úgy érezné, tartalmaz valami szépet az ő kis ajándékdoboza. A gyermekkorom kis ládikájában nem csecsebecséket őrzök. Ha kinyitom az én kis dobozkámat, sokszor kis szörnyek merednek rám. Az idő azonban olyan a rossz emlékekkel, mint a forró víz a színes gyapjúval. Egyre kisebb gombóccá áll össze, és végezetül az élet szövetében csak egy minta.