Émi egy hideg téli napon született, a huszadik század közepe táján. A kislány akarva, vagy akaratlanul, de hamarabb érkezett a napsütötte világba, mint azt szülei várták.
A pici valóban pici volt, alig két és fél kilogramm. A koraszülöttek többségét már ekkor is inkubátorba helyezték. Nem volt ez másként Émivel sem.
Három napig az a kellemetlen kék fény… Ha tudott volna beszélni, hangot adott volna nem tetszésének, szólt volna, hogy adjanak egy napszemüveget, mert borzasztóan bántja a szemét ez a lámpa.
De nem tudta elmondani bánatát, csak elsírni… Azt meg ugye nem értették.
Kis késéssel hazaérkeztek a kórházból. A kislány szépen fejlődött, érdeklődött a nagyvilág iránt. A hangok különösen tetszettek neki. (Ez akár jelzésértékű is lehetett volna.)
Kiságyában békésen élte a babák mindennapi életét.
Anya, ha jött hozzá, mindig kedves hangon szólongatta, becézgette. Az apa vidám mókás hangját semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Émi a hangok alapján mindenkit beazonosított. Beszélni hamar megtanult, első születésnapján már komoly szókinccsel rendelkezett.
Hamar elröppent a kisgyermekkor. Szülei nem érzékelték, hogy a kislány látása nem tökéletes.
Émi óvodás lett. Délutánonként, ha anya érte jött, csak akkor ismerte meg, ha már szólt hozzá. Az oviban sokszor csetlett-botlott, de jól érezte magát, mivel okos, értelmes gyermeknek született, a kompenzálás jól működött. Érdekelték a világ dolgai. Az érzékelés más módszereit részesítette előnybe. Hallotta a legkisebb neszeket, az illatok birodalmában is jól tájékozódott. A rajzolás sokáig nem jelentett Éminek örömet. Nem foglalkoztak vele a szülök, ha nem rajzol, hát nem rajzol.
Az élettel való ismerkedés első hat éve igen furcsán telt el, volt amiben kitűnően eligazodott, volt ami igencsak nehézséget jelentett. Az iskolába lépéssel új világ nyílt Émi előtt. Az első hónapokban nagyon sokat veszekedett vele a tanító néni is és az anyukája is. Azt tudták, hogy nem buta, hiszen szóban mindenre olyan szépen tudja a választ. De az írással nehezen tudott megbarátkozni. A betűelemek inkább hasonlítottak repülő felhőkre, eldőlt görbebotokra, távoli, fekete varjakra, a villanydrótról lesett fecskékre, a karikák nyitva maradt kriksz-krakszokká silányultak, a hullámvonalak kiömlöttek a margón kívülre.
A betűk igen furcsán formálódtak, az ábécé ákom-bákom jelei csellengtek a vonalrendszerben, nem sorakoztak szép rendben, mint a szántás. A zsinórírás gyöngybetűkkel, váratott magára.
Egy nap aztán az első bé vizsgálatra ment a zöldkeresztbe. Egy kedves, mosolygós védőnéni kérte a gyerekeket, hogy a kivilágított táblán levő villákat utánozzák a kezükkel.
Hamar kiderült az írás órai kudarcok oka. Émi bizony nem jól látta a táblán a jelzéseket.
Az anyának elmondták, hogy szemüvegre van szüksége a kislányának. Émit szemészeti szakrendelőbe vitték. Szemüveget írt neki az orvos. A szöszi lencsibaba okos kis iskolássá változott.
A füzetben helyükre gurultak az ó betűk, helyükre kerültek az f-ek és a k-k. A szavak és mondatot gyöngyírássá nemesültek.
Egy májusi eső után Émit anyukája várta az iskola kapujában. Az égen gyönyörű szivárvány ragyogott.
– Anya, nézd szivárvány! A kislány most látta először teljes színeiben pompázni a hétszínű szalagot, amiről már annyiszor mesélt neki édesanyja.
Émi ekkor még nem tudta, hogy a szivárvány híd Isten és ember között, de azt hat évesen megérezte, hogy vele csoda történt.