ezt a túl szép zöld mezőt
már valahol láttam
valamely szörnyűséges álmom
végén
élővé kifejlődő tükörképek
tömege mögött
ívben szálló vadkacsákkal a háttérben
zsibadöglesztőket tépdestek széparcú
majdnem-kamasz komiszkölykök
mindegyikük arcán frissen rózsaszín sebhely volt
hosszanti vágástól
s a kivágott húscafatok
varasodott helye
mint könnyelvezető árok
mutatta az irányt:
elvették
hát ne legyél kegyelmes
az a túl szép zöld mező
mindig tele volt
kikandikáló gyökerekkel
tüskésen újra zöldellő akáchajtásokkal
gyepű-kezdeményekkel
s mindig szálltak a széllel
szépséges alig-testű
száraz pitypangvirág foszlányok
az a túl szép zöld mező
egyre többet kísért hajnali álmaimban
egyre közelebbinek érzem
bár nem is láthattam
vagy csak olyan régen
amire már nem tudok emlékezni
mi száll mi kandikál mi hajt
felkelve reggelente
két gyógyszer között nyeldekelve
a kérdéseket próbálom összerakni
amik mindezek feltárását céloznák
de hát mindig közbe jön egy újabb
gondolat
leginkább: mit is kell ma elvégezni
az a túl szép zöld mező: baromság
mondta egyik reggel
ébredés előtt
egy alak akit kedveltem
szakállas volt és hasonlított a kedvenc költőmre
de miután felébredtem
az ablakréseken besüvítő széllel
üzenetet hallottam: ne bolondulj még meg
pedig ugye ez már az volt
az a túl szép zöld mező
ma reggelre kék lett
a bal kezem benne volt a képben
mint a terep fölé benyúló kiszáradt
mozdulatlan fa
s nem tudtam odébb tenni
bár kényelmetlennek hittem
a szavaim többségét csak magánhangzókkal
tudattam veled
kevés susogó hanggal
a többit már nem is… – nem tudtam
nem tudtam, hogy az a túl szép zöld mező
egyszer még valóban kedves lesz
egyszer kétszer nyolcszor
azt sem tudtam
hogy bámulnak és belém néznek
mint szoborcsodába
a kórteremben mint csordába
szól a doktor:
miért nem hagyják a csodába?
zsibadöglesztő legyen a sírvirága
lllusztráció: Kerekes István fotográfiája