Magvető Könyvkiadó, 2021
Sprió György számomra azon kevés kortárs szerzők egyike, akinek minden leírt mondata, függetlenül a műfajától, olvasásra érdemes, elgondolkodtató, és értékes.
Amikor a nyáron megjelent ez a karcsú kis esszékötete, már tudtam, hogy majd elolvasom, és írni fogok róla, de mindig valami más volt az érdeklődésem látóterében, így csak most került rá sor.
Spiró Györgynek már több művét bemutattam a Könyvespolc olvasóinak, tavaly szeptemberi indulásakor a rovatomban másodikként a Malaccal teljes éveinket (2020. 09. 05.), majd idén augusztus 8-án az Egyéni javaslat című kötetet, amely humoreszkeket tartalmaz.
Ennek a kötetnek a műfaji meghatározása kissé meglepő, hiszen nagyon sokféle írás található benne. Több olyan szöveg is van, amely elhangzott különféle alkalmakkor, felolvasásként.
A Líra oldalán található ismertetés megerősített, hogy jól éreztem, az első benyomásaim a könyvről egyeznek az itt megfogalmazott gondolatokkal:
„Spiró György esszéi sokarcúak: akad köztük önéletrajzi visszaemlékezés, műelemzés, politikai disputa, irodalmi portré, olvasónapló, kultúrtörténeti áttekintés, történetfilozófiai töprengés. Ekképpen olvashatunk gyerekkorának fontos olvasmányélményeiről, meghatározó szellemi találkozásairól, színházi műhelytitkokról, egyszeri művészeti csodákról és visszatérő politikai trükkökről, végül a különlegesnek tűnő járványok általános társadalmi-történelmi következményeiről.
A Hamlethez kapcsolódó erős cím (Mikor szabad ölni?) szellemében a Spiró-esszék empatikus és okos ajánlatok arról hogyan lehet szabadon gondolkodva élni.”
Spiró György eleinte csak mesél. A tőle megszokott fanyar humorral, iróniával, olykor öniróniával. De nem hiányzik a derű sem, amellyel a világot szemléli.
A nyitó írás, amelyben gyermekkorára emlékszik vissza, amikor betegségek, és kórházi kezelések hosszú során kellett átküzdenie magát, meglehetősen ismerős számomra. Akár rólam is írhatta volna, bár nem vagyunk kortársak, de a háború után született nemzedékek még nagyon sokáig magukban hordozták szüleik testi-lelki sérüléseinek, háborús nélkülözésének következményeit. Ám volt ennek az állapotnak pozitív hozadéka is: a betegágyban töltött hetek, hónapok alatt olvasóvá érett a gyermek, aki könyvmolyként „elfogyasztotta” szülei könyvtárának sok kötetét. Bár eleinte még nem értette, amit olvasott, mindennapi szellemi szükségletévé vált az olvasás maga.
„Aki olvas, más életekbe, más közegekbe, más korokba nyer betekintést, ezáltal nem teljesen védtelen a számára adatott korszakkal szemben, és nem tekinti elrendelésnek, amiben él. A szépirodalom, a jó mese az elmén kívül a lélekre is hat, az előző nemzedékek tapasztalatait a leghathatósabban adja át, ezért tiltják, amikor tehetik.” (8-9. oldal)
A kötet magyar irodalommal kapcsolatos írásai olykor műhelytitkokról lebbentik fel a fátylat, (Juhász Ferenc epigonja), másutt pedig csak mintha laza anekdotázás keretében mondana el nagyon fontos dolgokat irodalomról, írókról, aktuális kultúrpolitikáról.
Bár érdekes, és élvezetes a könyv, mégsem ajánlom egyszeri elfogyasztásra, sokkal maradandóbb élmény, ha kis adagokban, „csepegtetve” olvassuk.
Amikor a színházról ír, akkor sem a hivatalos kritika szemszögéből láttatja a műfajt, bár ő maga is „színházi ember”, de sajátos stílusa, világlátása a meghatározó.
A kötet legjobbjai a színházról, színműírók világáról szóló írások: Mikor szabad ölni?, Csehov és Füst Milán, a komédiaírók, A Bánk bánról, Marat/Sade, Kaposvár.
A Marat/Sade Kaposvár című írás a legendás kaposvári színház előadásait eleveníti fel, 1981-ből. Az Ács János által rendezett darabban olyan színészóriások játszottak, mint Jordán Tamás, Lukáts Andor, Lázár Kati, Csákányi Eszter, és a narrátor szerepében a még kezdőnek számító Máté Gábor.
Akkoriban nem volt ritka, hogy az ország távolabbi részéről is elzarándokoltak a rajongók egy bemutató kedvéért Kaposvárra.
„A színház nem kultúrnövény, ahogy a hatalmasságok vélik, és a kritikusok bánatára esztétikai dogmákkal hiába trágyázzák. A színház gyom, felüti a fejét akárhol, ahol csak emberek tanyáznak.” (A gyom dicsérete, 17. oldal)
Megrendítőek azok az írásai, amelyekben Kertész Imre alakját, és kettőjük sajátos munkakapcsolatát idézi fel. (Imre, A gépírónője voltam)
Hozzám legközelebb a Három találkozás című írása áll, amelyben egy középkorú műfordítóval való találkozásairól mesél a szerző. 1975 decemberében, a képzőművészek visegrádi alkotóházában találkoztak először, ahol a műfordítás kérdéseiről beszélgettek, meg sok minden másról is. 45-ről, 56-ról, életről, halálról, börtönről.
1984-ben találkoztak ismét, majd 1994-ben, a szolnoki színházban.
Akkor már a műfordító-barát, Göncz Árpád köztársasági elnök volt.
Olvasható még a kötetben néhány rövid tanulmány, amelyben szinte egy történész alaposságával ír Spiró Kádárról, és a korról, amelyet a neve fémjelzett, író-egyesületekről, amelyeknek belső működése a kívülállók számára ritkán mutatkozott meg.
A kötet minden írását lehetetlen lenne megemlíteni, remélem, az eddigiekkel sikerült meghoznom a kedvet az elolvasásához.
A kézirat 2020 áprilisában zárult, egy, a járványok természetrajzáról elmélkedő írással. Akkor már javában zajlott nálunk a pandémia.
„Minden évszázadnak, és évezrednek az ember a legsúlyosabb kórokozója.” (168.oldal)
A szerzőről:
Spiró György 1946-ban született Budapesten.
Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító, és irodalomtörténész. Számos irodalmi díjjal ismerték el munkásságát.
A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, az irodalomtudományok kandidátusa, habilitált egyetemi docens.
Több műfajban alkot, ír regényt, verset, monográfiát, drámát, esszét, kritikát, novellát, humoreszkeket.
Művei a teljesség igénye nélkül: Kerengő, Az ikszek, A békecsászár, Csirkefej, Álmodtam neked, A jövevény, Fogság, Kőbéka, Diavolina, Egyéni javaslat, Malaccal teljes éveink, Mikor szabad ölni?
Adatok: Wikipédia, Líra, Bookline
Fotó: könyvborító, Líra