BORDÓ KRIZANTÉM – SAJÁT VÁLLADRA / Írások bántalmazott nőkért IV.

A „Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja” kapcsán létrejött rendezvénysorozat újabb állomásához érkezett a Soroptimist International Budapest Corvinus Club, illetve M. Danyi Zsuzsanna szervezésében. 2023. november 24-én összművészeti estet rendeztek a Bordó krizantém finisszázsára – ezúttal „Saját válladra” volt a cím.
A Hegyvidéki Kulturális Szalon adott helyet a rendezvénynek, ahol, Kiss Andrea fotóművész kiállítását tekinthették meg az érdeklődők.

Lackfi János és írói közössége, Ijjas Tamás, Posta Marianna, Hajnal Éva, a Litera-Túra Művészeti Magazin és Folyóirat főszerkesztője, Lőrincz Judit operaénekes, és Nagy Katalin Matild grafikusművész voltak még az esemény támogatói.

A felolvasott művek, a „Saját válladra” irodalmi kötetbe kerültek. Ezeket az írásokat jeleníti meg folyóiratunk, az öt oldal mindegyikén egy-egy blokk olvasható.

 

Szabolcsi Viktória: Szomorúfűz

Gerinced szomorúfűz,
gyökerében hordja a meleget,
bordáid közé párát lehel,
és belülről fűti át vacogásod.
Gerinced szomorúfűz,
levelei sós vízre hajolnak,
és a mellkas fodrozódását
éjszakánként csönddé simogatják.

Gerinced szomorúfűz,
ágaiból kosarat fonhatsz
az emlékeidnek. A hajadba
szőtt gyermekláncfűnek,
a lélegzetedtől szerteszálló
pitypangkoronának, az ujjaid
közt szétkent fenyőgyantának,
a rágógumiból fújt buborékoknak,
a füledet csiklandó fűszálaknak,
a libabőrnek a karodon.

Gerinced szomorúfűz,
a kérge hűs kéz a homokodon,
lombja napsütésben bárányfelhő,
barkái a tenyered melegén
összebújva alvó őzgidák.
Gerinced szomorúfűz,
törzse víz alatt szívószál,
záporban esernyő nyele,
szélben vitorlarúd,
szélcsendben létra
közted és az ég
között.

 

Gombás Katalin: Egy másodperces királylány

Legalább nyolcvanféle csendet ismert. A vihar előtti, elektromos feszültségtől remegőt, a madárdalt követő hiányt, a levegőben kavargó por némaságát és a két szívdobbanás közötti végtelen űrt. Az évek alatt, amit az ágyában fekve töltött, rózsákkal körbeszőtt kastélyában, alaposan megismerte mindegyiket. A kedvence az volt, amikor a kinti küzdelem zajai elhaltak, és megállt a levegő. Megint egy, aki nem jutott be – gondolta és ismét a szobáját beborító csendre fordította figyelmét.

Aludj, kicsim, minden rendben van – suttogta az anyja régen, egy másik életben az esti mese után. Mint a mesebeli Csipkerózsika, ő is igyekezett mozdulatlanul feküdni az sötétben, izmait megfeszítve, alig lélegezve, hátha akkor megáll a világ és megszűnnek a szomszéd szobából tompán behallatszó hangok is. Hajnalban felriadva egy röpke pillanatra mindig úgy érezte: sikerült. Megmozgatta elzsibbadt tagjait, kiéhezve falta a hűvös éjszakai csendet, megtisztult tőle. Minden rendben van – suttogta reggel, miközben betakarta magáról mit sem tudó, álomba hullott anyját, tízórait készített magának az előző este romjai között és elindult az iskolába.

Királylány vagy – mondogatta a férje megismerkedésük kezdetén. Ő pedig boldogan fogta meg a felé nyújtott kezet és hagyta, hadd vigye el magával abból a pokolból, ahol a padló is üvegekkel volt kirakva. Az enyém vagy! Megértetted? – üvöltötte néhány hónappal később magából kifordulva a férfi, és hogy az első pofon fájt-e jobban, vagy a csalódás, máig nem tudja. Mint ahogy azt sem, pontosan miért kapta. Egyetlen dologban volt biztos: megérdemelte.

És most itt fekszik. Ismeretlen ágy, bizonytalan, lebegős csend. A testébe hasító fájdalom visszarántja a valóságba. Minden rendben van – hajol fölé egy elmosódott arc. – Nem mész vissza többet. Lassan megnyugszik, szemét behunyva figyeli az újfajta csendet és egyetlen másodpercre királylánynak érzi magát.

 

Harka Sára: …ömlik…

…nyitva felejtetted a csapot, mire hazaértem, mindent elöntött a víz,
míg végigtocsogtam az előszobán, átáztatta a cipőmet, benne a fehér zoknimat, az anyámtól kapottat,
nem zárod el, kérdeztem, de azt mondtad, a te lakásod, a te vized, úgy folyatod, ahogy akarod,
már a lábszáramig ért, úgyhogy próbáltam én visszacsavarni, betömíteni, elapasztani, de nem bírtam, te nyitottad meg, nem zárhatom el helyetted, és csak ömlött tovább,
feljött egészen a csípőcsontomig, és eszembe jutott az első randevúnk, mikor mezei virágokat szedtél nekem, aprók voltak és kékek, úgy tetted a tenyerembe, hogy lassan és hosszan összeért a bőrünk, akkor azt gondoltam, a mi kapcsolatunk is kék – végtelen és szabad, mint az égbolt vagy az óceán,
és most látom, hogy tényleg kék, mint az égbolt, ami nem ismer határokat, és mint az óceán, mély, sötét és zabolátlan, ami mindjárt maga alá temet,
ilyen vagy, mondtad, ez van, és csak folyt, folyt, folyt tovább a vized,
feljött a nyakamig, ott hullámzott és csapdosott a torkomnál, akkor üvöltözni kezdtem, de nem használt semmit,
aztán halkan könyörögtem, nem látod, hogy megfulladok, és a víz befolyt a számba, nem bírtam tovább esedezni,
fel az orromig, nem kaptam többé levegőt, behunytam a szemem, a víz ellepte a homlokomat, teljesen alámerültem,
végem, gondoltam, ezt tetted velem, ezt hagytam, hogy tedd velem,
ennyi, sóhajtottam, de nem szabad, hogy ennyi legyen,
felnyitottam a szemhéjam, és nagyokat pislogva észrevettem, hogy bár homályosan, de a víz alatt is látok,
fáradt a karom, és gyönge a lábam ilyen évek után, de még mindig tudok úszni,
és emlékszem, merre az ajtó.

 

Vucseta Panna: Amit nem szakít le senki

Gyógynövények hajtanak most
kéreg tenyerem langyos életvonalán.
Húsos indák, vad tövisek
zsigerelték nemrég
a fáradt talajt.
Kertész voltam,
mégis sajátomként babusgattam
minden kihúzott gazt,
akkor is, ha durva gyökere
mély lyukakat hagyott a tenyeremben.
Kigyomláltam
a kérgembe vésett nevedet,
a piros festményeket a bőrömön,
a csőre töltött hangszalagjaidat,
a hátamon növesztett tüskéimet,
és a tüdőmben elfagyott virágokat.

Még kopár itt a föld.
Egyszer majd erdő növekszik
meleg, sötét és termékeny talajból.
Egyszer majd virág nyílik
egy puha tenyér forró életvonalán.
Egyszer majd virág nyílik itt,
amit nem szakít le senki.
Amit nem szakít le senki.

 

Tóth-Kiss Hajni: Puding

A világomban magam vagyok. Elnéző vagyok magammal, ha egész nap
nem veszem át a pizsamát. Kinyúlt a térde. Szeretek felhúzott lábakkal ücsörögni
és várni, hogy egyszer csak virágba boruljak. A világomban magam
vagyok. Nincs virág és csivitelés sincsen. A hűtőig bicegek, maradt a tegnapi
pudingból. Elhangyásodott a lábam, és levet eresztett a puding. Repedezett
és száraz a széle, egy adag két főre van szabva. Lehetetlen egyszerre megenni.
A világomban várom a virágzást. Miközben vár az ember, másra nincsen
gondja. Nem érek rá beszélgetni a szomszéddal, pedig a Kettőbé már
egy ideje kinézett magának. Hallom, amikor lelassít az ajtóm előtt, de már
nem kopog be. Várom a virágzást. Az enyémet. Az én tavaszomat. Hogy a
romlott dolgok megjavuljanak, a puding is. Hogy tudjam, elnézhetem magamnak
a pizsamát. Hogy szirmaim kibontakozzanak, színnel fessék ki a
bordáim közét. Hajamba koszorút fonjanak, s kezemen szakíthatatlan inda
kússzon, hogy kapaszkodnom legyen hova. A virágzásomat egy párnára hímezném.
Erős öltésekkel, vörös fonallal, hogy fáradt őszülő napjaimon is
érezzem. Érezzem, hogy velem van. Hogy magammal vagyok. Vigyáznám
folyton, javítanám, ha szála szökne. Nem beszélhetne le róla senki. Sosem
késlekednék. A virágzásom nem tűr halasztást. Talán főzök egy pudingot.
Frisset.