Látogatóban voltunk. A 16/C-ben, Szabóéknál
egy hatalmas hal uszkált a fürdőkádban.
Mi, gyerekek ujjongva csodáltuk, és a hal is
örült nekünk: ide-oda-forgott, szinte repdesett
a mosópor-illatú fürdőkádban. Közben hallgattam,
ahogy az a másik anyuka elmeséli anyámnak:
Laci most az erdészetnél kapott állást. A pénz kevés,
de jön hozzá ez-az. Ez-az! Te szent ég!
Ha bemennék a nagyszobába, nyilván egy őzsuta
sétálna elő a ruhásszekrényből! Elég lenne meglökni
egy varródobozt, és pillangók röppennének elő!
Micsoda pompa! A gyerekeknek nem kell fürdeniük,
mert egy ponty lakik a fürdőkádjukban.
De hogy megeszik (a pontyokat is),
azt csak egy disznóvágáson értettem meg.
Nem mondták el, hogy másnap mi fog történni.
Az állat rettegése átjárta a ház levegőjét,
ha hozzáértem egy ajtóhoz, az ablakhoz,
a saját fülemhez, megrázott a félelem.
Egyenáram. A szobákat behálózó láthatatlan,
a csuklónkra, bokánkra kötött vezetékek.
De az a hal nem félt a fürdőkádban.
Magába szívta a lakás fényeit, a lakótelep mögött
lebukó nap erejét, az augusztus végi bágyadt
virágillatot. Nem volt szüksége ránk,
de valamit mondani akart… nem mondani,
hanem a színeivel, a mozgásával kifejezni.
Örüljünk…. Majd aztán ti is sorra kerültök.