47 éve élek a földön, és anyám szerint még mindig nem tudok tejberizst főzni.
A lányommal ma azért is tejberizst készítünk. Közben ő a tizenegyedikes irodalom könyvből hangosan olvassa az areferencialitás fogalmát. Kéri, segítsek értelmezni, mégiscsak én vagyok a magyaros a családban. Próbálom előkaparni posztmodern tudásom maradványait, de csak foszlányokat találok hosszútávú emlékeim lebenyeiben. Bosszant, hogy sem a tejberizs, sem az areferenecialitás nem mart elég mély nyomot a hyppokampuszomban, vagy mit tudom én, hol. Be kell látnom, annyi mindent nem tudok, és attól tartok, lassan egyre kevesebbre fogok emlékezni abból, amire régen még igen.
Hümmögök, hogy induljunk ki a referencialitásból. Hát a referencialitás, amikor érted, hogy mire utal a vers. Az areferencialitás meg épp ennek az ellentéte. Ott van például Eszterházy, meg a halandzsák.
Anya, én nem olvastam Eszterházyt, húzza el a száját, serceg a ceruzája a papíron, figyelem, ahogy perspektivikus kockát vés a lapra.
A tenyeremben 47 szem „A” minőségű Szarvasi rizs izzad. Az asztalra szórt opálos szemek a covid óta várják, hogy értelmet nyerjen zacskóba zárt valóságuk.
A valóság, ez az, próbálkozom, a referencia ugye, a referencialitás, a valóságunk, amiben élünk, amihez kapcsoljuk, vonatkoztatjuk az olvasottakat.
Ahha…, mondja félig elhúzott szájjal, látom, ez édeskevés lesz a holnapi dogához.
Pillanat, rendezkedem zavartan, elő kell készítenem a rizst. Asztalra szórom a zacskó felét. Ahogy nagyanyámtól tanultam, jobb markomba válogatom az épeket, onnan a tiszta edénybe kerülnek. Az ocsút, ahogy ő mondta (pedig papa mindig kijavította, mert szerinte ocsúja csak a kenyérgabonának van), jobbra söpröm, ha volna csirkénk, most nekik adnám. De hiába nevelkedtem falun, nem értek a csirkeneveléshez, ahogy a növényeket is sorra kipusztítom a lakásban. Ha háború lenne, mi lenne veletek, hallgattam apámtól, amikor undorodva fordultam el a rémfára akasztott, felmetszett hasú disznótól. És tényleg, mi lenne? Azt hiszem, kevés volna a tudásom a túléléshez.
A lányom belemélyed a definíció magolásába. Időt nyerek.
Mondanám, hogy az egész élet felfogható úgy, mint fragmentált valóságdarabkák összessége, de nem teszem, csak még inkább összezavarnám.
Emlékszem, kislányként öreg akartam lenni. Okos, művelt öregasszony, aki elolvasta a világ valamennyi könyvét, bejárta a világ összes országát, több nyelven beszél, és valamiféle doktor, mert azt tudtam, hogy azok nagy emberek. És tessék, nem lettem doktor, magabiztosan csak magyarul beszélek, rejtett diszlexiám miatt írásban gyakran felcserélem a betűket, és folyton kiderül, hogy éppen azt a könyvet nem olvastam, amit a társaság emleget. Ciki, de mostanában elfelejtem a könyvcímeket, a szerzőikről nem is beszélve. Rossz vagyok az évszámokban, ma sem tudom, mi az a deriválás, amplitúdója csak az érzelmeimnek van, és kettőnél több távirányítóval már esélytelen, hogy megtaláljam az objektív hírműsort. Miközben a fiamnak arról szoktam papolni, hogy legyen összeszedett, eszembe jut, mennyire szertelen és dekoncentrált voltam én az ő korában, és ezek a tulajdonságaim csak azért változtak valamelyest, mert megszülettek ők, a húgával, és egy anyának mégis csak illik összeszedettnek lennie.
Itt van például a tájékozódás. A múltkor, a barátnőmmel eltévedtem a parkolóban, húsz perc után jöttem rá, nem a megfelelő emeleten vagyunk. (Mentségemre szóljon, a barátnőm sem.) Azóta fotót készítek ott, ahol megállok.
A lányom kizökkent, anya, mit jelent az, hogy „a lírai alkotás szándéka, önértelmezése szerint nem vonatkoztatható semmiféle önmagán túli, konkrét világra”, és utálja az egészet.
Pfú, ez nehéz ügy, mondom, elmesélem, hogy gimis koromban idézeteket jegyzeteltem, sorra megtanultam, de az osztályban senki sem volt kíváncsi rájuk. Valahogy nem az ő valóságuk része volt, nem referenciális, érted, magyarázom. Ahogy ezek a rizsszemek is csak a mi valóságunk pillanatnyi metszetei. Egy másik dimenzióban semmi értelmük sem volna.
Anya, ez hülyeség, mondja, és akkor jövök rá, hogy ez a gyerek tiszta apja, mérnök lesz ő is, nem érti az irodalmat, ezerszer megmondta, hiába is próbálkozom.
47 szemenként zománcos vájdlingba szórom a tisztázott rizst, hallgatom, ahogy a márványeres tálba peregnek. Az apróbb, lázadó szemek néhány kört tesznek az ideiglenesen körpályaként funkcionáló edényfalon, végül hangtalanul leparkolnak.
Anya, te nem is tudod igazán mi az az areferencialitás, néz rám a gyerek mérgesen. Most tényleg nem tudod elmagyarázni?
Az törtfényű szemekből kirakom elé azt, hogy R-I-ZS. Rám néz, azt kérdi, ennek meg mi értelme, és hangosan nevet.
Hát ez az, mondom, ez a lényege.