A feleségem története, 2021, Enyedi Ildikó
Azt mondta Enyedi Ildikó, hogy ezt a történetet már nagyon régen szerette volna filmre vinni. Füst Milán kisregényéről van szó, övé a világhírű mű, ami alapján Enyedi a forgatókönyvet írta. Vajon, mi ragadta meg a rendezőt ebben a történetben ennyire? Mert A feleségem története természetesen nem Störr kapitány feleségéről szól.
Valamikor az első világháború után járunk, a holland Störr kapitány (Gijs Naber) teherhajója a Földközi-tenger kikötőit járja, éli a tengerészek szokásos mindennapjait. Egy nap élete fordulatot vesz, megnősül. A véletlen Lizzyt (Léa Seydoux) sodorja az útjába, akiről semmit a világon nem tudunk, kénytelenek vagyunk a kulturális előítéletek és sztereotípiák felől megközelíteni a személyét. Vonzó, fiatal, mondén nő, aki valamiért készséggel csatornázza az életét a Störr kapitánnyal való házasságba. Persze, sejtjük az okát, vannak jelek a frusztráltságra, dacra, az impulzivitásra, és az egzisztenciális biztonság keresésére.
Ezt a filmet csak akkor tudjuk komolyan venni, ha elhisszük, Störr kapitány tényleg elvenné bármelyik nőt, aki elsőként lép be az előkelő étterembe, de ezt nem tudjuk meg soha. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy középkorú nő az utolsó pillanatban visszafordul, nehogy őt kelljen a fess kapitánynak elvenni, tudjuk, minden elveszett, ez a film csalóka szivárvány lesz. Egy középkorú nővel nem érne semmit a gazdagon elképzelt történet, viszont lenne tétje, mert úgy könnyű, hogy egy kvázi szexbombát dobott a gép. De hát ilyen a művészi alkotás, rendbe szedi, besűríti, egységes narratívába kovácsolja a véletleneket, az élet esetlegességeit. Tulajdonképpen nem is tudom, mit kérek számon Enyedi Ildikón, talán mindig ugyanazt, hogy kamerája állandóan a „male gaze”-t közvetíti, hogy mindig mindent a férfi tekinteten keresztül látunk, annak ellenére, hogy Enyedi női alkotó.
Mit szeretett Lizzyben egy olyan jó ember, mint Störr kapitány annyira, hogy akár meg is halt volna érte? A feleség kulturális fogalmát. Ez determinálja az érzéseit, nem azért szereti Lizzyt, mert ő az, hanem azért, mert a felesége. Minden képzet ehhez a fogalomhoz tartozik, elvont intimitás, összetartozás, birtokviszony, szexus, a sztorijuk. Olyan szeretet ez, mint egy kényelmes, szép autó iránti ragaszkodás, amit mi járattunk be. Lizzyt igen nehéz is lenne valóban szeretni, figurája kétes, állandó libikóka a viselkedése, sunyi, szabadság nélküli, éppen ezért rosszhiszemű, állandóan mélység nélküli, banális gazságokat sejtünk a füle mögött, és ebben nem sok személyes van. Nem ő ilyen, hanem a státusza, egy patriarchális világ lenyomata, millió nőnek a helyzete volt ugyanilyen. Hogy a vezetéknév nélküli Lizzy igazából milyen ember, ezt sem tudjuk meg soha.
A jóság mindig mentségeket keres, megértést mutat, alkalmazkodni akar, ez a jó emberek örök sajátja, amivel racionalizálják azoknak az embereknek a hétköznapi gonoszságait, akikkel együtt élnek, vagy akit szeretnek. A jóság, ha van rá elég idő, mindig visszakapja a befektetett energiát, de a rosszaság is.
A feleségem története lehetne egy fáziskéséses szerelem története akár, mint az Anyegin, először Störr szeret, aztán Lizzy, csak nem ugyanakkor. Lehetne egy féltékenység anatómiája, de nem az. Miről szól ez a film? Arról a férfivilágról, ahol több a szabadság és az előjog, meg arról, hogy életünk forgatókönyvét nem mi írjuk, akár férfiak, akár nők vagyunk. Racionális döntések, célelvűség, Isten, igazság, végzet, az igazi keresése, mindez hiába, mert teljesen mindegy mit csinálunk, állítja a történet, az életünk mindig kiszámíthatatlan lesz, mint a háborgó tenger, vagy a feleségünk felfedezése egy puccos és romlott erkölcsű maszkabálban. Persze, pont ezért akarjuk kifogni a szelet a vitorlából, ezért akarjuk keretek és célok közé szorítani az életet, oksági viszonyt akarunk adni neki, mert a szabadság félelmetes, menekülni kell előle, ha nem tudjuk uralni. Ha Störr kapitány hosszas keresés, és felkavaró előzmények után nősül meg, ugyanez lenne a vége, teljesen mindegy, ki kit vesz el, nem rajtuk múlik, hanem a kulturális-társadalmi meghatározottságokon, amit sokszor sorsnak nevezünk. Mi a legnagyobb bátorsága a kapitánynak? Nem az, hogy megfékezte a tüzet a luxushajón, hanem, hogy rábízta magát az életre, és nem akart túl sokat.
A film vizuális retorikája, kulcsmetaforái hozzák a történeti héj elemeit, fallikus szimbólumok (bálnák, hajócsavar), és a tengerész, mint a vándor, a zarándok archetípusa, az ember földi útjára való kulturális képzet. Rév Marcell az operatőr, ez azért látszik, ha szépnek mondhatjuk a filmet valamilyen értelemben, az miatta van. A néző mégis elbizonytalanodik, mire fel ez az egész? Hol van az alkotó világképe? Tényleg, mi ragadta meg ennyire Enyedit ebben a régi történetben? A véletlen hatalma, amely aztán rendszerbe szedi az életet? Mit tudtunk meg a világról, amit eddig nem tudtunk?
A feleségem története nagyon hosszú film, közel három órás, a hosszúság azonban nem arányos a filmélménnyel. Sem nem szerzői film, sem nem tömegfilm, bár mindkettő stílusjegyei ott vannak. A szereplőkkel semmi baj akkor sem, ha Füst Milán kisregénye után Störr kapitányt eredetileg egy buffo szerepnek képzeljük. Gondoljunk bele, Lizzynek valamennyire kell, hogy tessen, Störr Jakab, mit férfi. Gijs Naber holland színész jól hozza a figurát, még ha nehéz is elképzelnünk egy századeleji tengerészt ennyire demokratikus jellemnek. Léa Seydoux, mint Lizzy is jó, van a fizimiskájában valami irritáló, ami direkt jól jön a karakteréhez. Hajduk Károly szinkronizálta Störrt, üdítő volt, Kurta Niké is Lizzyként. Végre nem modoros, unalomig ismert magyar hangokat hallottunk.
A film Bechdel-tesztje negatív
10/5
Trailer: https://youtu.be/0UZhj0ijmBg