Kilenc év házasság után Hanna úgy döntött, elég. Sokáig ízlelgette azt a furcsa mondatot: elvált asszonynak lenni nem könnyű. Anyja is elvált. A mama mindent megtett volna annak érdekében, hogy lányát megóvja ettől a bélyegtől. Ha a lánya panaszkodott, mindig hozzátette: Kislányom, falun élünk.
Hanna mégis beállt a sorba. Egy napon elment a járási bíróságra, beadta a válókeresetet. Nem volt könnyű lépés. Nem támogatta senki, sem a válásban, sem a maradásban.
Férje az a „mindenkit megdumálok” típus. El tudta hitetni a hóemberrel is, hogy jó neki a forró lábvíz. Nem volt az az Alain Delon típus, alacsony, korán kopaszodó, hízásra hajlamos. Talán éppen emiatt önmagának akarta bizonyítani, hogy ő egy omnipotens fickó. Szövegével a nőket lenyűgözte. Hamar a hűtlenkedés útjára lépett. Még gyerekük sem volt, mikor már kisandított a házasság nehéz kötelékéből. Először egy osztálytalálkozóról felejtett el hazamenni vagy három napig. Aztán egy esküvőn lépett le egy-két órára a vőlegény lányrokonával.
Hanna csak pislogott. Nem hitte, hogy vele ugyanaz megtörténhet, mint az anyjával. Ő szerette ezt a férfit. Szerelemből ment hozzá feleségül. Soha semmi másra nem vágyott, minthogy hűséges, odaadó feleség legyen. Az évek múltával egyre nehezebben sikerült ez az önzetlen odaadás. Hűtlen hitvese rosszul hazudott. Hanna csak azért hitte el a meséket a kimaradásokról, kóborgásokról, mert így volt könnyebb.
A kisfiú is megszületett. Szép, kerek mesének látszott kívülről nézve a házasságuk. Szerelmi házasság, biztos megélhetés, gyarapodás, csodás gyerek. Mi kell még? Bizony kellett volna még más is. Tisztelet, a nő meg-becsülése. Ehelyett azonban egyre gyakrabban hangzottak el a hímsoviniszta mondatok a férfi szájából: Nem jól vezetsz. Anyám ezt máshogy főzi. Hová lett a pénz? Nem adok több pénzt. A te fizetésed nem sokat ér. Én tartalak el. Te nem tudod, hogy kell a pénzzel bánni, majd én beosztom…
Hanna egyre távolabb került lelkileg a férjétől, akit eleinte mindennél jobban szeretett, akiben mindenkinél jobban bízott. A varázslatnak hitt házasság cukormáza lassan repedezni kezdett. Az anyagi függést is nagyon megalázónak érezte, de mikor rájött, hogy élete párja több vasat is tart a tűzben, azt nem tudta elviselni.
Évek elteltével állt össze a kirakós. A háromnapos osztálytalálkozó, a lakodalmas eltűnés, a kis csitrik kocsikáztatása, a munkahelyén ért zaklatások a férje miatt… És ki tudja, milyen titkok maradtak rejtve előtte? Hány ártatlannak tűnő kis flörtöcske jutott el a csúcsra?
Sokat veszekedtek. Nem tudták szépen megbeszélni a dolgokat. Külön utakon kezdtek járni. Anti, a férfi jogán, úgy gondolta neki mindent szabad. Hanna boldogtalan volt. Dolgozott, nevelte a kicsit, ellátta a háztartást. Anyja sokszor mondta neki: Egyedül sem jó. Mi lesz veletek, ha elválsz? Ezek a mondatok sokáig visszatartották a válástól.
Egyszer aztán mégis elszakadt a cérna. Egy ismeretlen, név nélküli telefonáló kérdezte meg, hogy tudja-e, hol kujtorog a férje? Nem tudta.
Anti az energiát nem a házasságba fektette. A látszólag könnyebb utat választotta. Gyors örömök után nézett…
Hanna a válás napján szép, új, szolid ruhát vett magára. (Mire a bíróságra kellett menni, a régi ruhái mind leestek róla.) Hosszú szőke haját kiengedte. Még csak harmincegy éves. Szépnek gondolta magát. (De ez most kit érdekelt?) Aznap nem evett. Zúgott a feje, kavarogtak a gondolatai. Megérkezett a bíróságra. Jól ismerte ezt a kisvárost. Most mégis minden idegennek tűnt. A komor épület barátságtalanul fogadta. A széles, sivár kőlépcsőn remegő lábakkal ballagott az emeletre. A torka szorított, a szíve majd ki ugrott. Bátortalanul közelített a tárgyaló felé. Soha életében nem járt még ilyen helyen. A környezet hideg, rideg.
A barátnője kísérte el. Nem beszélgettek. Ő volt tanú. Mit kellett tanúsítani? Senkit nem érdekelt, hogy miért jutott ez a kapcsolat ide.
A tárgyalóteremben öt nő és Tóni. A férfi a környék legjobb, legdrágább ügyvédjét fogadta meg. Egy nagyszájú, nagydarab, „mindenkit letarolok” nőt. A bíró is nő volt. Mogorva, mosolytalan, feltupírozott hajú. A hatalom.
Hanna ügyvédje egy gyakornoklányt küldött maga helyett.
Hanna el volt veszve. Alig jutott szóhoz. Bármit mondott, mindent kiforgattak. A félrelépéseket megmagyarázták, azzal, hogy a felek elhidegültek egymástól. A bírónő a saját szavaival magnóra vette mindkettőjük vallomását. Hanna bűnösnek érezte magát. Szegény ember miatta hidegült el, kénytelen volt félrelépni.
A lakást majd közösen használják. A gyerek az anyánál lesz elhelyezve. A láthatást nem firtatta szegény apa. (Eddig sem volt ez olyan fontos. Kicsi még az a gyerek, sok vele a baj.) Ja, hatszáz forint tartásdíjat megítélt a bírónő. (Az is valami?)
A boldogtalan párok bírósága közös elhatározásból kimondta a válást. Talán fél óra volt az egész. Hanna egy örökkévalóságnak érezte.
Kinyílt a nehéz tölgyfa ajtó. A füstös, elhasznált levegő arcul csapta. (A következő válni készülő pár cigarettázott a folyosón.) Lábai alig vitték, majd’ le szédült a nyáron is jeget lehelő lépcsőkről. Barátnője némán lépkedett mellette. Az elvált asszony nem érezte barátnőjében a lelki támaszt. Megalázva, kifosztva érezte magát. Egyedül maradt, megsemmisült.
Tóni a lépcsőn nagy nyugalommal ballagott le. Nem volt hozzáfűznivalója a történtekhez.
A parkolóban a két kocsi nem messze állt egymástól. Tónit új autójában egy tizenhét éves boldog, odaadó, fruska várta.
Az elvált asszonynak pszichológusa szavai jutottak eszébe: – Hanna, maga szarul választott…