„De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.”(József Attila)
Vízió a lápon
Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémít.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem,
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.
Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.
Vagyok fény-ember ködbe bújva,
Vagyok veszteglő akarat,
Vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad
Ködomlasztó reggelre várva,
Várván, jön-e a virradat.
Az lesz virradat. Csoda-reggel.
Vulkánhegyek nőnek a lápon,
Jön a sugár egész sereggel,
Végigcikázik a világon,
Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,
Lángfolyó lesz a szenny, salak
S a veszteglő bús akaratból
Lesz diadalmas akarat.
Talán vulkánhegyekre lépek
Vérvörös, büszke lobogóval
És torlaszok fölött süvöltök
Rombolni hívó bomba-szóval,
A bűntengert szabaditom föl,
Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,
Hogy végtől-végig hömpölyögjön,
Hogy megtisztítsa jól a földet,
Hogy tobzódjék a rég veszteglő,
A gátra szomjas akarat.
De lehet, hogy a vulkánhegyre
Fölnevet hozzám egy alak.
Arany-vörös hajtenger födje,
Fehér hab legyen melle, válla,
Gyilkos szemű, forrón lehellő
Legyen majd ez az ördög lánya
S én elhajítom lobogómat,
Rohanok, bukom őelébe,
Égetni vágyva, lángban égve,
Százszorozva duzzad föl bennem
A láp lenyűgözött hatalma:
Ráomlom gyilkos szerelemmel,
Beföd az arany-vörös tenger
S én elmerülök ölve, halva.
Forrás: Ady Endre összes versei; Új versek 1906, Szűz ormok vándora ciklus
*
SCHÖPFLIN ALADÁR: ADY ENDRE NAGYVÁRADI ÉVEI
(részlet)
(Ady) Egész életére árnyékot vetett egy végzetes nagyváradi élmény. Ott kapta Mihályi Rozália csókját. A betegség, mely ennek a csóknak következménye lett, nem hagyta többé nyugodni. Nagyváradon meglehetõsen elhanyagolta, olyan emberek módjára, akik annyira félnek betegségüktõl, hogy hozzá sem mernek nyúlni, még komoly gyógykezeléssel sem. Párisban kiütközött rajta, akkor ottani környezete alaposabban gyógykezeltette. De a nyomás élete fogytáig rajta maradt s fõoka lett neuraszténiájának. Folyton rettegett kiujulásától, úgy figyelte hipochondrikus féltékenységgel az egészségét, hogy már csak azért is betegnek kellett éreznie magát. A fiatal ujságíróknál akkor szokásos éjszakázás, a korán elkezdett mértéktelen alkoholfogyasztás, az altatószerekkel megszokott visszaélés, az egészségellenesen eltöltött éjszakák után következõ nyomott hangulatú, ideges és kedvetlen nappalok napról-napra táplálták lelkiismeretfurdalásait, elsötétítették lelkét és állandósították benne azt az ingerültséget, amelyre úgylátszik, születésétõl, vagy legalább is kora ifjúságától fogva hajlandósága volt. Lesz még okunk és alkalmunk betegségének és életmódjának költészetére való hatását elemezni.
Itt született a Vizió a lápon verse mintegy elõre intonálja azt a magyar világot, melyrõl majd félelmes dolgokat fog egykor mondani.
“A Vízió a lápon, (…) az, amelyben legteljesebb az Ady-attitude. Itt használ elõször szimbólumot, a láp képét, amely inkább a felrebbentett asszociációkkal, mint szabatos megjelölésekkel világosodik meg az olvasó elõtt. A régebbi versek mindent kimondtak egyenesen, kereken, itt már a célzásos beszédet halljuk, az Ady-nyelv egyik legfeltünõbb jelenségét. S a költõ alakja, ahogy a vizióban felrémlik, már nem a szentimentálizmus puha selyempapirjába van göngyölve, hanem széles, nagy gesztusokkal, a láz magas hõfokán mozog a lápi ködben. Nem az elõbbi versek szép, rendesen viselkedõ, csak éppen kicsit bohémeskedõ ifjúembere, hanem felhevült szilaj forradalmár, aki vérvörös, büszke lobogóval és torlaszok felett süvölt rombolni hívó bomba-szóval. «A bûntengert szabadítja fel», hogy megtisztítsa a földet. Nem is a sóvárgó, tartózkodó szerelmes, nem bájos lánykáról álmodik, hanem a «gyilkos szemû, forrón lehelõ» ördöglányról, kit arany-vörös hajtenger föld s fehér hab a melle, válla s akire ráomlik a gyilkos szerelemmel s elmerül ölve, halva. Az egész versnek túlhevített temperaturája csigázza a költõ képzelõdését. Szertelen szavak zuhognak, szertelen a gesztus, különösképpen azonban mindez keményen össze van fogva egy tiszta kompozicióba, amely nem hagy réseket, nem enged felesleges szót (kivéve ebben a sorban; Hogy megtisztítsa jól a földet). Valami belsõ fegyelem tartja össze: a nagy izgalom logikája. Ebben a versben már csak a versritmus a koré, meg a tompán, eredetiség nélkül hangzó rímek, a többi mind magántulajdon. Csirák formájában benne van az egész fiatalkori Ady a vizió ábrázolásában, a képes beszéd fûzésében, a temperaturában. Páratlanul érdekes látvány: egy költõ hirtelen felfedezi önmagát. Ady végre Ady-verset ír.”
Nyugat, 1934. 21. szám
*
JÓZSEF ATTILA: ADY-VÍZIÓ
(részlet)
Tisztelt Szerkesztőség!
Köt a kényszerű előzékenység kitünő írótársaimmal szemben s így bármi bánat ülepszik lelkemre, követem őket abban a divatját élő, tiszta „irodalmi kritikai”, de minden módon fordulatos kiállásban, amelyben Ady körül forogván, szó esik Ady művészetéről is, noha csak ritkán és elvétve, az elevenek élnivágyását mosolyogva jellemző felületességgel. Mert ugyan hallgatandó a bölcsek beszédje, mégis akad sürgősebb lelkű számadó a pesti Hortobágyon, akit – bocsánat, csupán pillanatnyilag – húsz egynéhány év után ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is bosszant egy kicsinyég a következetes mellészólás. Méltóztassék Földessynek Ady ritmusával bíbelődő fáradságos munkáját leszámítani és elképedni azon, hogy a tengernyüzsgésű Ady-irodalom közepette talán csupán a Hatvany Lajos írta Ady Világa című füzetsorozat és Szabó Dezső néhány előadása (az Ady-ballada belső szerkezetéről stb.) az egyedüli kritikája a szóbanforgó költő művészetének. Semmi kétség, háborús dolog és közönségtelen veszteség előállani olyanképen, hogy az a szakasz gyönge ezért, ez a sor jó azért – ám kritikát írni másként nem lehet s a tapasztalat szerint magyarul nem is írnak. Hiszen módszernek ott az az áldott pszihologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük őket. Vezető folyóirataink, teszem a Nyugat s a Színházi Élet nem esnek oly messze egymástól akkor sem, ha amaz Ady lelkén, ez pedig Tőkés Anna bokáján csügg-eseng, mert többnyire mind e két kiváló folyóiratunk egyetért abban, hogy a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett.
Mert hogy is állunk azzal a lélekkel? Minden emberi lélek egyívású, különben emberi lélek nem is volna. Így Kovács Gyurka barátom lelkénél semmivel sem szenzációsabb a tárgyalt lírikusé. Ám a költőt régebben krónikásnak is hívták, nyilvánvalóan azért, mert oly dolgokat mondott el, amelyeknek megtörténtekor jelen voltunk ugyan (hely: Kozmosz, idő: örökkévalóság), de éppen söröztünk, lövöldöztünk az oroszokra, vagy a Bethlen-Rassay esélyeket mérlegeltük, vagyis attól, amit csináltunk, nem vettük észre azt, ami történik s így csupán saját éles eszünkkel rekonstruált nézetünk lehet róla. A tudósoknak és bölcselőknek szakértői véleményük. S ha ügyes szóvetőhöz illően nem hagyjuk ugarnak azt, hogy a régebbi lovagi beszélyek helyén detektívregények nyüzsögnek, úgy készen áll a csinos metafora: az univerzum nem harc, hanem bűntény, az ember nem hős és nem rablólovag, hanem részben károsult, részben betörő, a költő pedig nem krónikás, hanem tanu, már amennyire szavahihető. De éppen itt áll a kritika feladata, mert a művész csak ott és annyiban művész, ahol és amennyiben a fentemlített univerzum szavahihető tanuja, a kritika pedig csak annyira az, amennyire a mű szavahihetőségéhez szól: tehát azt állapítja meg, hogy ez és ez a költemény stb. műalkotás-e vagy sem.
Említettem volt és könnyen ellenőrizhető tény, hogy vitatott szerzőnk kritikát alig kapott, amit kapott, arról szó sem esett. Bárminő kiadós ötlet volna hát fölvetni eszméjét egy Ady-Reviziós Liga megalakításának, amelynek elnöke történetesen szintazonképen Herczeg Ferenc lenne, még sem ragaszkodom hírnevem ilyetén fölneveléséhez, hiszen Ady-kritika nem igen lévén, nincs mit revideálni. Az egész Ady-kérdés, ahogyan most áll, pusztán társadalmi, Höfer, avagy Erdélyi Béla-szerű, minden jól nevelt polgárnak véleménye kell legyen róla, különben nem hivatik meg teára. Vészi Józsefnek igaza van, hogy tódulunk nézni, mint az üstököst, de úgy is tódulunk, mint a Buta Emberhez s a tódulásnak semminő kritikai jelentősége nincsen, nem tartozik ide, sózott szalonnám dacára nem érdekel. Ady lelke lebeg a vizek felett, Ady lelke lebeg a feketék fölött, nem elemezik Adyt, hanem halmozzák, nem revizió ez, de vizió, ahelyett, hogy úgy bánnának a verseivel, mint az ornythologus a kakadúval, saját sas- vagy pacsirtavoltukat víjjogják, csevetelik az egyes írástudók.(…)
Kosztolányi cikke is csak vízió, nem revízió, nem kritika. Ez azonban nem jelenti a „je vous jure que c’est beau” diadalát: a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás. De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.(…)
…
Ignotus írására inkább ráüthetné a remekmű bélyegzőjét Márai Sándor. Én magam még csak meg sem emelhetem a sajnos, sokáig nélkülözött vaskalapot, amelyet egyedül csaptam föl ama reményben, hogy alatta ezúttal koponya is lesz lelhető. Ignotus okfejtése Ady mellett világos, szabatos, mégsem helyeselhetem irodalompolitikai meggondolásai miatt. Helyt állni Adyért általánosságban ma már nem kell s a művészettől merőben idegen kisajátító törekvésekre való tekintettel nem is tanácsos. Gondos dajka azonban tisztába teszi a gyermeket a férgekre való eszmélés nélkül is és éppen Ignotus gondolatmenetének értelmében érdemes Ady, hogy a salaktól megtisztíttassék. Ha ez félő, úgy Ady nem sokat ér. De mondom, soha ilyen szükség és alkalom, hogy valahány Ady-vers van, az végigelemeztessék, amiből nemcsak a most ható és sarjadó nemzedékek nyernének értést és eleddig páratlan művészetbölcseleti, valamint konkrét kritikai kísérleti praktikumot, hanem azok a száz évek is, amelyek után jön el majd az igazi revízió. Honunkban nincs kritika, most az egész értelmiség figyelemmel fordulna kialakulása felé. Mert Ignotus cikke kétszer kettő négy, ám ha élni akarunk, szükségünk van a differenciál-számításra. Lám, Ignotusnak igaza van, amikor általában elfogadtatja a már bizonyt, meg a perszét, – de konkrét példán Kosztolányi ítél helyesen, nem azért, mert az nem buzdít, hanem mert az ott művészietlen.
– A kis tapintatlan: Dante korában Európában még nem volt luesz. Dante nem zseni?
Kedves Dutka Atyám, itt vannak a fiaink, mármint én. De látja, én nem merném a kizárólagos Ady-kritika jogát magamnak vagy magunknak követelni, holott ön ránk testálja. Azt sem értem, hogyan tér el ez az Ady-muzsika az irodalmi öncéluságtól vagyis attól, hogy csak csupán művészet:
Rózsafavonóként nagyzöngésű húrhoz,
Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
Bizony tudatlan vagyok az irányban is, hogy Kosztolányi, Ignotus, vagyis önök, multszázadbeli emberek is, miért ne tudnának okosan szólni Ady költeményeiről. És, Dutka Bátyám, nem szép arra hivatkoznia, hogy álljanak el az Ady-reviziótól, mert őket is átértékelhetik. Valószínűleg tudják ezt és rájuk is rákerül a sor; nem az átértékelés, hanem az értékelés. Hiszen, ahogy én látom, a néhány remekmű mellé kritika címén édeskeveset kaptunk mást, mint szennyiratot és halandzsát. – Ne haragudjék.(…)
*
(Érdeklődő olvasóink kedvéért a teljes cikk:
http://magyar-irodalom.elte.hu/…/jozsefa/adyvizio.htm)
Forrás: Arcanum, MEK, Sulinet, SCHÖPFLIN ALADÁR: ADY ENDRE NAGYVÁRADI ÉVEI – Részlet a készülő Ady-könyvből
Fotó: Ady Endre / Székely Aladár felvétele