Barabás Szilvia versei

Mi marad

Mindenkinek szíve vágya,
nyomot hagyni e világban,
zord történelem folyamában
árnyékot vetni a ma falára.
Alkotni valami maradandót,
sokaknak lelkébe hatolót,
verset, dalt vagy csak egy szót,
bánatos szívnek vigasztalót.

Maradni emlék, egy szép kép,
hang, mi fülekben cseng még,
hűs érintés, mit visszavágynak,
forrása lenni hű imának.
Jelet hagyni, mely bármily apró,
néha megnyílik, mint egy ajtó
másik embernek szívében,
szíve legkisebb csücskében.

*

Vörös a tenger

Dühödten kering egy vadméh felettem,
gyűjti ajkamról az édes csókokat,
csíp és harap, fáj tolvaj érintése,
kincseimből ennyi sem marad.
Kézről kézre adtátok rab testemet,
lelkem hiába volt szeretni szabad.
Ki mondja meg, kínzótok voltam,
vagy magam lettem önző áldozat?
Hányszor ígértétek hősök és lovagok,
lehetek gyengéd, törékeny szerető,
míg végül magam is összetörettem,
cserepeimen táncol a féltékeny idő.
Miért szórtátok szét a bókok pipacsait?
Úsznak, hányódnak keserűsós tengeren.
Apróra törnek köves partok hiú szikláin,
s nekem több igaz szerelem nem terem.
Visszaadnám mind a kihűlt ígéreteket,
hazugra koptatott, disszonáns szólamom,
de a forró testek reggelre csonkig égtek,
s nem maradt se kanóc, se viasz az asztalon.
Karmazsin harisnya feszül a lábamon,
kinek a vörös vére festette e színt?
Mindegy már, hogy enyém vagy tiéd,
hisz bűnös mind, ki szívekkel játszik,
nincs dagály, mi elmossa szégyenét.

*Első közlés