Legyen halotti tor
Törvényeitek alatt repedezik
kiszikkadt haragom a mindennapok
helyben járásában.
Már nincs erőm rátok nézni,
nyitni cserepes számat,
hangot adni a percenkénti
rosszakaratokra.
Vonz a mély.
Az ősnihil,
hol bár senki vagyok,
de mégsem negatív.
A láthatatlan.
Tolakodnék a halálba menők
között – mint koldus ki az élettel
jól nem lakott soha –
hogy velem kezdődjék a sor.
Ha ez kell, hogy megnyugodjatok,
ám legyen. Legyen halotti tor.
*
Költő vagy
Kellett neked Te mindenek tudója!
Haláltánc-játék. A minden kínnak
okozója az az utolsó szándék, hogy
megértsék végre kínjaid. Öreg vagy
– már majdnem negyven. „Bel`szerveid”
egymásra folyva lüktetik gyerekkori
dallamod. Csak az agy idomtalan – még
él. Bolond igéket suttog az összevarrt
szájnak. De ott a fék – a vég.
Nincs ki értse a zajt. A kattogó vonatok
rendjét. A sikolyok halmazának tágulását.
Megmaradt fogaid lélek-őrlését. Gyomrod
vérének zuhatagát, erek pattanását…
Költő vagy: szenvedj!
Írj szépet. Majd tapsok emelnek magad fölé.
Légy szépfiú dámák karjai közt.
Barát: büszkeség magunknak.
De a reggel még asztalon talál,
szétszívott „dekkek”, mint párnák
– nyálad a kifolyt sörre cseppen. Lám
csóválják is fejüket korlátolt hitek prófétái.
Halj meg!
A költő szoborként ideális ikon. Szíved,
mint betűhalmazok gyűlnek polcokon. Nem kérsz,
nem beszélsz. Nincs tántorgó „józanész”.
Csak rideg bronz-szemek, elképzelt vérerek
– évfordulókon néhány hervadó virág.
Nesze neked Világ!
*
Menekülj, fuss!
Szakadjon szét mindenségünk
és vissza se nézve éld kiszáradt
szemű tétovaságod. Menekülj, fuss
ezüst tükreid elől s talán egyszer majd
önmagad megtalálod.
Nem festék az mi rejt és nem is
a vérvörös rúzsnyom.
Láthatatlan dögpalást leplez
számtalan kis titkot.
Szánom az időt, amit neked adtam,
melyet gyermekemtől vettem el.
Poklod ajtaján bekopogva
évek alatt senyvedtem el.
Azt hittem velem haltál,
sápadtságod erre vallt.
Pedig akkorra te halott voltál,
holt virág, mely többé ki nem hajt.
Mennyi verset írtam hozzád
és mennyi érzést leheltem beléd!
Kezedbe tollat adva kerestük
együtt az elbújtatott szenvedélyt.
Hittük rátaláltunk, szép volt, óh, milyen szép!
De véres glóriád nem láthattam,
eltakarta valami csalfa fény.
Zsarnok leszek és követelem
– hát így szakadjon szét!
Minden aranyszálú, egykor ékes lélek-kötelék.
Menekülj, fuss, matt tükreid elől.
Belőlük én pillantok rád
(úgyis)
mélyen legbelül.
©Bögös András -Rég nem élő bölény