lett a földrajztanár új mániája. Korábban megelégedett azzal, hogy tudjuk minden ország fővárosát, államformáját, népességét, területét, éghajlatát és hivatalos nyelvét. A legmélyebb álmunkból felkeltve is. Azt mondta, ez a belépő szint, aki nem tudja, megbukik. Minden órán kipécézett magának öt diákot, akiket egymás után szólított fel. Ilyenkor gyorsan fel kellett pattanni, ő mondott egy országot, mondjuk azt, hogy Etiópia és erre azt kellett válaszolni, hogy addiszabebaköztársaságnegyvenkétmilliófőegyegészhuszonkétmilliónégyzetkilométer-amhara. Aki nem tudott hatvan másodpercen belül válaszolni, annak bevágta az egyest. Stopperrel mérte az időt, volt kvarcóra a csuklóján és nagyon büszkén hordta. Soha nem kérdezte Jugoszláviát, Csehszlovákiát vagy a Szovjetuniót. Pont az ellenkezőjét csinálta, mint kollégái, akik az utolsó pillanatig próbálták eltitkolni előlünk a kapitalista országokat, letagadták Nagy-Britanniát, eltörölték Ausztriát, és úgy tettek, mintha Hegyeshalmon túl a végtelen semmi kezdődne.
Amikor a szülői értekezlet már csak a földrajztanárról szólt, és a dühös anyukák az igazgatóhoz fordultak panaszukkal, javítási lehetőséget biztosított nekünk. Bejelentette, hogy következő órán dolgozatot írunk, játékos formában. Zászlókat kell majd rajzolnunk. Jól járt az, akinek volt tizenkét- vagy huszonnégy színből álló ceruza-, vagy filctollkészlete. Néhányan kölcsönkértek a padszomszédtól, mások négy színből próbálták kikeverni a különböző árnyalatokat. Egy ország iránti szeretetemet vagy gyűlöletemet a zászló bonyolultsága határozta meg. Esténként a szobában ültem a földön, és rajzoltam. Előttem atlasz, anyám nagyítójával próbáltam kivenni Belize zászlajában a címert tartó két, félmeztelen embert, a vitorlást és a mahagónifát. Fogalmam sem volt a maja romokról, a Karib-tengerről, fehér homokról, mert képek nem voltak az atlaszban. Arra nagyon vigyáztak a tankönyvkészítők, hogy ne legyenek szép illusztrációk, nehogy kedvet kapjunk a disszidáláshoz, csak és kizárólag ronda iparvárosok képeit tették bele. A nagyító segítségével megszámoltam a két alakot szegélyező koszorú faleveleit is, nehogy emiatt bukjak meg.
Eddig vidéken éltem, a lakótelepi általános iskola példás magaviseletű tanulójaként, csak ezt az évet kezdtem Budapesten. Vidéken lenézték a bukott szamarat, nem barátkoztak vele, mintha az ostobaság és a szegénység fertőző betegség lenne. Szép lassan elhanyagoltam a többi tantárgyat, csak arra koncentráltam, hogy ne hasaljak el földrajzból. Leírtam életem első csúnya szavait is, azt, hogy köcsög szemétláda. Mindkét szót Budapesten tanultam és a földrajztanárról szólt. Elkapta az órai levelezésünket, a jelzők láttán elvörösödött, és a papírfecnit a szivarzsebébe süllyesztette. Az ellenőrző könyvembe beírta életem első intőjét. A hír gyorsan terjedt az iskolában. Ahogy levelezőtársammal sírva baktattunk a folyosón, a gyerekek odaléptek hozzánk, megszorították a kezünket és átöleltek. Osztálytársaim, akik addig gúnyoltak azért, hogy vidéki vagyok, most hősként tekintettek rám.
Abban mindenki biztos volt, hogy a tanár bosszút fog állni. Rettegtünk. A következő órára behozta Magyarország vaktérképét és felakasztotta a térképtartó rúdra. Csak az ország- és megyehatárok voltak rajta. A térkép elárulja, kik vagyunk, mások mit gondolnak rólunk, és hol a helyünk a világban, mondta. Táblához hívta a levelezőtársamat és engem. A nagyobb folyókat, tavakat és városokat kellett berajzolnunk. Csak azokat a helyeket tudtam, ahol már jártam, Balaton, Velencei-tó, Duna, néhány megyeszékhely. Örültem annak, hogy az én hazám ilyen kicsi és úgy éreztem, lebőgtem az osztály előtt azzal, hogy nem ismerem jobban. Újból a földön ültem, az atlasz felett és a településneveket magoltam. A kisszobán anyámmal osztoztunk ketten. Az íróasztalom vidéken maradt, Budapesten a földön tanultam, illetve délutánonként anyám munkahelyén, az ölemben. Anyám egy bölcsőde konyháján dolgozott, nehéz fizikai munkát, estére mindig elfáradt, viszont mindig hozott haza magával többféle főtt ételt, húslevest, főzeléket, húsokat.
A pauszpapír alatt pasztellszínűek voltak az országok, sejtelmesek. Amikor az Egyesült Államokat kellett megtanulni, elkeseredtem. Nem beszéltem angolul. Külön privilégium volt számomra a német, nemzetiségi óvodába és iskolai osztályba járhattam a származásom révén, de az angolt ott is tiltották. Most amellett, hogy éjjel-nappal körvonalakat és pöttyöket másoltam, hosszú és bonyolult szavakat betűztem, mint Philadelphia és Albuquerque. A tanár kendőt kötött a szememre, megforgatott a tengelyem körül, pálcájával rámutatott a vaktérképen egy pontra, levette a kendőt és meg kellett mondanom, hogy ott mi van. Amikor tüszős mandulagyulladást kaptam, örültem, hogy belázasodtam, és egy hétig nem kellett iskolába menni.
Negyven fölött néha még most is arra riadok fel álmomból, hogy a táblához hív. Visszatérő vízió ez arról, hogy még mindig diák vagyok, van táskám, tankönyvem, tolltartóm és füzetem. Minden valóságosnak tűnik, a vignettákon ott a nevem, érzem a tanterem szagát is, a hypo, kolbászos zsemle, régi fa bútor keverékét. A padban szorongok, több, velem egykorú, szerencsétlen felnőttel, akik szintén nem tudták lezárni valamelyik tantárgyat. Matekosból van a legtöbb, én vagyok az egyetlen földrajzos. Vörösesszőke, szeplős férfi ül mellettem, a Büchner. Pad alá csúszunk feleltetéskor, és mindig vigyáznunk kell arra, hogy eltakarjon az előttünk ülő háta. Hekl, hallom. Összeszorul a szívem. Büchner oldalba bök, én felpattanok, összecsattintom a bokámat.
Ébredés után negyedóra telik el, amíg elhiszem, hogy már régen kiléptem az élet iskolájába. A mai napig csak azokat a városokat tudom megjelölni a vaktérképen, ahol már jártam. Életem pauszpapírja alatt gyűlnek a felfedezések, harminc ország, temérdek település, folyó, tó, néhány tenger, sziget, két óceán. Az amerikai kontinensre azóta sem tettem be a lábamat, és tartok a bonyolult zászlóktól.
*Első közlés