Sosem szerettél
Ha kérhetlek, most ne sírj.
Szàrítsa szél a könnyed.
Hallgass el, és ne mesélj.
Tudod, hogy nem lesz könnyebb.
Minden csak viszonylagos.
A mosolyod sem szàmít.
Ruhàd bàr fehér habos,
engem màr el nem csàbít.
Csak nézlek közönyösen.
Olyan idegen lettél.
Nevetek félelmeden
tudom, sosem szerettél.
*
Ember vagyok
Zúzmara díszíti a fákat,
rigó motoz fagyott avarban,
az égen szürke felhők szállnak.
Jó volna elbújni egy dalban!
Leengedni ablak redőnyét.
Behunyt szememmel képzelni fényt.
Élvezni felejtés örömét.
Élni egy romantikus regényt.
Ölelni őt kandalló előtt,
vastag szőnyegen, meztelenül,
és a táncoló lángok között,
a vágyunk lassan elcsendesül.
De jó lenne gondtalan lenni!
Nem látni bút, bajt, a bánatot
csak néhány percre elfeledni…
Nem tehetem, mert ember vagyok!
Vállamon a világom terhét
hordom, és már le nem tehetem.
Húzom a sorsunk evezőjét,
közös hajónkhoz kötve életem.
*
Nem kell értened
Gyilkos megáll egy pillanatra,
áldozata szemébe néz.
Sorsod így hagy mindig magadra,
mikor terhed nagyon nehéz.
Kézen fogva véges idővel
haladsz tovább könyörtelen,
pedig előtted az előjel.
Utad végén végzet terem.
Te úgy érzed, hogy minden mindegy
a múlt csak volt, jövő meg nincs.
Magot csirázni bőven hinted.
Feloldódik minden bilincs
szabad vagy, eltűnsz a semmibe.
Nem villámlik már a szemed.
Nem marad emléked senkibe’,
de ezt már nem kell értened
*Első kölés
©Nászta Katalin – Belegabalyodva